Annyira belefeledkezett a reggeli mesébe, ami Palipál lovag és Pityerke Panni királykisasszony lakodalmáról szólt, hogy csak az utolsó pillanatban vette észre a Föld utca sarkán tátongó gödröt, és mellette a hatalmas markológépet.
– Biztos eleget evett a markoló, és most pihen – magyarázta Pali.
– Vigyázz, nehogy beleess! – lépett hátrébb az anyukája a gödör szélétől. Meg akarta fogni Pali kezét, de a kisfiú köddé vált. A bújócska volt az egyik kedvenc játékuk, az anyukája először azt hitte, Pali elbújt. ám hiába szólongatta, Palit mintha elnyelte volna a föld.
– Pali, hol vagy? Pali! Palikám! Gyere elő! – kiáltotta kétségbeesetten.
Az anyukája fölnézett a daru vezetőfülkéjébe. üres volt. újra a gödör felé indult, amikor váratlanul megragadta egy láthatatlan kéz, és lehúzta a mélybe.
Első mese
Pali anyukája egy föld alatti birodalomban tért magához. Minden úgy nézett ki, mint a föld felett, csak épp az ég helyén fagyökereket látott. Nem volt sem sötét, sem világos. Nem sokáig keresgélte a fény forrását, mivel észrevette, hogy egy fess lovag alszik mellette. Valahol találkozott már vele, ám nem bírta felidézni, honnan ismeri. Arra sem jött rá, ő maga hogy került ide. Hiába törte a fejét, semmi nem jutott eszébe. Nem értette, miért van mellette egy kosárnyi almás pite. Jobb híján enni kezdett, közben gyöngéden ébresztgette a páncélban alvó lovagot.
– Mi ez a fenséges illat? – riadt fel a vitéz.
– Almás pite. Kérsz belőle?
– Az almás pite a legnagyobb kedvencem! – felelte lelkesen a lovag.
Miközben falatoztak, titokban lesték egymást. A lovagnak is rettenetesen ismerős volt ez az almáspite-szagú tündérféleség, de nem merte megkérdezni, honnan. Fogalma sem volt arról, mi ez az egész, szerette volna azt hinni, hogy csak álom.
A békés pitézést egy hang szakította félbe.
– El ne olvadjatok a gyönyörűségtől, galambocskáim! Egyszerre fordultak a rémségesen rút banya felé, akinek összesen hét ujja volt. Mindegyik ujja hegyén egy-egy hatalmas, koromfekete karom éktelenkedett.
A lovag felugrott, és a kardjához kapott. A tündérféleség a páncélos vitéz háta mögé bújt félelmében.
– Bújócskázunk, bújócskázunk? – recsegte a vén gonoszdi.
– Nem bújócskázom én senkivel! és te sem sokáig bújócskázol, hacsak nem tűnsz el innen azonnal! – vitézkedett a lovag.
– Ugyan már! Azt sem tudod, mi a neved! Mit hősködsz itt azzal a játékkarddal? Nem az óvodában vagy! Hahhaha!
– Milyen óvodában? – mivel a páncélba öltözött ifjú nem kapott választ, ezért tovább kérdezett: – és téged hogy hívnak?
– Ha nagyon akarod tudni, Földiboszorkának hívnak. Ez itt az én birodalmam – válaszolt.
– Nem félek tőled! – mondta a lovag.
– Na, és te ki vagy? – gonoszkodott tovább a boszorka. A lovag hosszan hallgatott, aztán kibökte: – Fogalmam sincs. Csak annyi biztos, hogy ez az almáspite épp olyan finom, mintha az édesanyám sütötte volna.
– Ez elég kevés! Mondhatni, semmi! – rihegett-röhögött a boszorkány.
– De ez nem semmi! – csapott felé kardjával a vitéz. A játékkard hirtelen nagyon hosszú lett. A boszorkának hátra kellett lépnie, ha nem akart megsebesülni.
– Melyik részét vágjam le először? – szólalt meg a kard. – Kardkikard! Végre eszembe jutott a neved! Várj még egy kicsit! Hadd beszéljek először ezzel a nyanyával!
Kardkikard csalódottan összecsukta magát, és visszabújt a hüvelyébe.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte a lovag.– Égiboszorka szeretnék lenni, és ebben csak te segíthetsz nekem! – válaszolta eszelős tekintettel a banya.
– Mindjárt a mennyekben leszel! – kiáltotta a lovag, és újra le akarta szúrni a boszorkát.
– Állj! – szólt rá a tündérféleség. A lovag megdermedt, elfelejtette, hogy valaki más is van ott rajtuk kívül.–Kedves boszorka, áruld el, hogy kerültünk ide, és mi a nevem? – szólt a tündérféleség.
– Én is csak Kardkikard nevére emlékszem... – mormolta a lovag.
– Te Palipál vagy, te meg valami tündérféle, a neved nem fontos! – reccsentett rá a boszorkány.
– Közeli Tündér vagy, az biztos – nézett az almáspite-szagú lényre Palipál.– Én meg Palipál vagyok. Ez tetszik nekem!
A lovag sokáig töprengett. Ráncolta a homlokát, befelé figyelt. Földiboszorka és Közeli Tündér csendben bámulta őt.
Aztán Palipál felkiáltott:
– Igen! Tudom már! Azért jöttem ide, hogy kiszabadítsam a szerelmemet, Pityerke Pannit, akit rabságban tart egy gonosz boszorkány! És te vagy az a boszorkány! Védd magad!
Kardkikard máris Palipál kezében volt, amikor Közeli Tündér közbeszólt:–Ne bántsd ezt a balga öregasszonyt! Összevissza beszél.
– Azt akarom, hogy Palipál szerelmes legyen belém, és égiboszorka lehessek! Egy varázsló mondta, hogy a szerelmesek a mennyekben járnak a boldogságtól. Azt is tőle tudom, hogy te szerelmes vagy. Ezért hoztalak a birodalmamba. Még soha nem láttam az eget. Ha elveszel feleségül, végre égiboszorka lehetek!
– De én Pityerkébe vagyok szerelmes! – háborodott fel Palipál.
– Az nem akadály – nevetett gonoszul a Földiboszorka, és lehajtott fejjel háromszor megfordult maga körül. Amikor fölemelte az arcát, Palipál hátratántorodott a meglepetéstől. Pityerke állt előtte...

|