A királylány sírt. A kis királylány. Egészen apró volt még: újszülött. Amilyen boldog volt a királyi pár, hogy megszületett, olyan bánatos lett attól, hogy ennyit sír. Vajon mi baja lehet? Mindketten a baldachinos ágy felé pillantottak. Kérdés, szomorúság, aggodalom tükröződött a szemükben. – Mi baja lehet? – mondta ki a királyné hangosan is, és az ágyacskához lépett. – Bárcsak tudnám, édes feleségem! – felelte a király, mert érezte, most valami vigasztalót kell mondania. Vagy ha vigasztalót nem tud, legalább valami okosat kellene kérdeznie, hogy a királyné is érezze, nincs egyedül az aggodalommal. – Talán a kis hasa fáj? – Nem hiszem, drága uram, nem hiszem – ismételgette a királyné, miközben kiemelte a csöppséget az ágyból. – Nemrég evett, nem túl sokat, de nem is keveset. A pelenkája is tiszta, magam cseréltem. Mégis a szelek bántanák? – kérdezte mintegy magától is, és közben magasba emelte a kislányt, hogy fenséges orrát a fenséges popsihoz emelje. Hiába, no, a kis királylányok éppen olyan kisbabák, mint azok, akiknek nincs baldachinos kiságyuk. Ahogy a királyné újra magához ölelte, melegnek érezte a kicsi testet, és riadtan kérdezte: – Csak nem lázas? Drága uram, hívasd az ország legjobb doktorait! Vagy ne is hívasd, magad szaladj értük: költsd föl, amelyik alszik, csípd fülön, amelyik mulat, tartsanak konzíliumot! – Ám ahogy csókot lehelt a kislány homlokára, rájött, hogy riadalma alaptalan volt. – Nem is forró a homloka. Akkor biztosan nem lázas… – Talán a foga jön? – kérdezett újra a király, hogy elterelje a királyné figyelmét tévedéséről. – Ugyan már, drága király uram, kicsi még ahhoz ez a lányka! – Szóval nem éhes, nem fáj a hasa, tiszta a pelenkája is, nem lázas, és nem jön még a foga sem természetesen… Csak nem szenved valamiben hiányt? – nézett a pompás ágyacskára. – Vajon mi kell még a teljességhez? – mélázott a király, ám az utolsó szavakra a kisdedet ringató királyné is felkapta a fejét.     – A teljesség! Hát ez az! Hogy nem jutott korábban eszünkbe! Édes uram, fején találtad a szöget! – örvendezett a királyné. A király igyekezett úgy nézni, mint aki éppen fején találta a szöget, ám látszott, valójában nemigen érti a királyné hirtelen támadt örömét. – A Teljesség könyve lesz a gyógyír! – ujjongott a királyné. – A Teljesség könyve? – kérdezett vissza a király, és még mindig nem tudta, miről van szó. – Az bizony, A Teljesség könyve! Hiszen az én drága nagymamám százszor is a lelkemre kötötte annak idején, hogy síró kisbabának a teljesség tizenkét meséjét kell elmondani, hogy szép legyen az álma. A mi csöppségünk még egyet sem hallott! Irány a könyvtár, keressük meg azt a könyvet! Édesem, te egy lángelme vagy! A király nagyot sóhajtott: még mindig nem úgy nézett ki, mint egy lángelme, de megkönnyebbült, hogy ilyen egyszerűen orvosolható a baj, és ha a kislánya sírása nem is csendesedett, a felesége arcán végre újra felragyogott a mosoly. A könyvtárszobában kérdőn az asszonyra tekintett. A királyné, aki még mindig karjában tartotta a kislányt, értette a kimondatlan kérdést, és sietett a válasszal. – Azt sosem említette a nagymamám, hogy hol tartjuk azt a könyvet… De talán nézd meg arra – mutatott a könyvtár távolabbi sarka felé –, hátha ott van, a T betűnél! A Teljesség könyve azonban nem volt a T betűnél. Nem találták a gyermekeknek szóló könyvek, a mesék között sem, és nem találták a gyermekekről szóló kötetek között sem. – Nincs más hátra – szólt a királyné –, meg kell néznünk a titkos  tanok tárában.   A király megköszörülte a torkát. – Drága nejem, ugye a te tündéri tündérnagymamád mesélt neked A Teljesség könyvéről? – Természetesen! Mit gondolsz, ki más lett volna? – kérdezte kissé türelmetlenül a királyné, bár haragja nem annyira a kérdésnek szólt, mint inkább a csalódottságnak, hogy még mindig nem találták meg a könyvet. – Óh, tündérnagymamád nagyon kedves asszony volt, de hát tudjuk, annyi mindent összebeszélt… – Nem "beszélt össze" semmit, minden, amit mondott, színigaz volt, csak hát a tündéreket olykor kissé nehéz követni – vágott közbe a királyné. – Lennél olyan kedves, és megnéznéd a titkos tanok tárában, ott van-e A Teljesség könyve? A titkos tanok tára a könyvtárszoba egy elkülönített zugában bújt meg; nem éppen láthatatlanul, de nem is olvasót csalogatóan. A kötetek félhomályba burkolóztak, ám fényben sem ragyogtak volna teljes pompájukban, annyira porosak voltak. A király köntöse ujjának szegélyével törölgetni kezdte a kötetek gerincét, de még így sem mindegyik fedte fel kilétét: persze, hiszen a titkos tanokat rejtő könyvek gyakran csak bűbájra nyíltak, hogy soha ne kerülhessenek avatatlan kezekbe.  – Nem hiszem, hogy… – kezdte a király, ám hirtelen megakadt a tekintete egy cirkalmas feliraton: A Teljesség könyve. – Itt van! – kiáltott fel örömmel, és már nyúlt is érte. A királyné, kezében a síró kislánnyal, a titkos tanok tára felé sietett. – Gyorsan nyisd ki, kezdjük! – és már látta magukat, amint felváltva   olvasnak, ha kell, egész éjjel, csak hogy másnapra meggyógyuljon a kis királylány, és soha többé ne sírjon. A királynak nem kellett kétszer mondani, maga is azon volt, hogy felüsse a kötetet, miután alaposan megtisztogatta köntöse ujjával. Ám ahogy kinyitotta, kis híján el is ejtette, olyan meglepetés érte. Egy aranytoll ugrott ki belőle, és mint egy felszólítás végén a felkiáltójel, megállt a levegőben. Mintha várt volna valamire. A királyné is hátrahőkölt. – Sejthettem volna! – suttogta maga elé. – Túlságosan egyszerű volt megtalálni, levenni a polcról, kinyitni… Sejthettem volna, hogy még akadályba ütközünk! – Elszántan a királyra nézett. – Mit mond a könyv? – kérdezte. – Hát épp ez az… – nyögte a király. – Nem mond semmit. – Semmit? – Semmit. – De még azt se, hogy törd porrá kisujjad körmének hegyét, vegyítsd kakasszóra szedett harmattal, és hintsd háromszor keletnek s nyugatnak? – türelmetlenkedett a királyné. – Kedvesem, nem tudom, mit hordasz itt össze a kisujjad körméről, de nekem elhiheted, egy árva szó sincs ide írva, annyi se, hogy fapapucs – felelt a kissé meghökkent király. – Hm, pedig tündérnagymamám fapapucsa igazán csudás egy papucs volt ám – kalandoztak el a királyné gondolatai; jobban mondva nem is kalandoztak, hiszen ő csak azon törte a fejét, vajon miféle varázslattal-varázsszerrel bírhatnák szóra A Teljesség könyvét. Ha fapapuccsal, hát fapapuccsal. – Kedvesem, nem tudom, hogy jön ide tündérnagymamád csudálatos fapapucsa, de örülnék, ha inkább elárulnád, bájos felmenőd nem hagyta-e rád a titkot: mit kell tennünk ezzel a könyvvel? – Ahogy a király odáig jutott, hogy "mit kell tennünk", az aranytoll szemmel láthatóan ficánkolni kezdett a levegőben. – Szóval nekünk kell tennünk valamit? – kérdezte a király, immáron a tollnak címezve a kérdést. A toll határozottan bólogatni látszott. A királyné ezen nem lepődött meg annyira, mint az ura, mégis a király folytatta a párbeszédet a különös írószerszámmal. – Tehát nekünk kell valamit tennünk, hogy elolvashassuk A Teljesség könyvét – összegezte, amit eddig megtudtak, ám a toll máris beléfojtotta a szót: határozottan nemet intett. – Nem nekünk kell cselekednünk?! – kérdezte a király, majdhogynem a téboly határán, mert lássuk be, ritkán beszélgetett repülő tollakkal, de ha már ilyesmire adta a fejét, jobb szerette az egyenes beszédet. – Én attól tartok – szólt közbe a királyné –, hogy nekünk kell tennünk valamit, ám nem azért, hogy elolvashassuk A Teljesség könyvét. – Hanem? – toporzékolt a király, mert végképp kétségbe ejtette, hogy felesége talányos szavaira a toll ismét heves bólogatásba kezdett. – Azért – fordult most a királyné a tollhoz –, hogy teleírjuk A Teljesség könyvét, ugye? – A toll bukfencet hányt örömében: igen! A király a hajába túrt, fenséges üstöke úgy meredezett a feje búbján, mint aki épp most kelt ki az ágyból (és mi tagadás, nem is oly régen kelt fel onnan, de az álom már rég eltűnt a szeméből). – Édes asszonyom, drága feleségem, mégis hogy érted azt, hogy nekünk kell teleírnunk A Teljesség könyvét? Miféle teljesség az, amelyből egy betű sincs meg?! – Drága uram, légy türelemmel! – intette a királyné, és ismét a tollhoz fordult. – Jól tudom, hogy A Teljesség könyvében tizenkét történetnek kell szerepelnie? – kérdezte a tolltól. Az bólintott. – És jól tudom, hogy nem akármilyen mesék ezek, hanem a tizenkét bölcs története? – kérdezett ismét a királyné. A toll ezúttal is helyeslően bólintott. – Akkor, drága uram, nem kell mást tennünk, mint palotánkba hívnunk az ország bölcseit: megajándékoznak minket és a mi csöppségünket egy-egy történettel, nekünk pedig csak le kell jegyeznünk őket, hogy aztán szóról szóra elismételhessük a hallottakat. – Bár a királyné a királyhoz intézte szavait, a toll ismét egyetértéséről biztosította mindkettőjüket. – Remek – szólt a királyné –, most mindannyian térjünk nyugovóra – és itt jelentőségteljesen a tollra nézett –, aztán holnap a tettek mezejére lépünk! A toll visszaugrott a lapok közé, a király pedig ámulva motyogott valamit a tettek mezejéről. A kis királylány viszont végre elhallgatott: mintha jó hírt kapott volna, elszenderült. Tovább>