Miért éppen mesekönyvvel kezdted? Hiszen nemcsak a gyerekeket tudod megszólítani – ebben a könyvben egy csomó minden inkább a felnőtteknek szól. Lehet, hogy hiba, de én nem a leendő olvasót láttam a szemem előtt, hanem a történet szereplőit, akik kibújva a billentyűzetből elkezdték élni a saját életüket. Ahogy haladtam oldalról oldalra, egyre inkább szerettem volna „látni” őket, s hát nyilván azon a nyelven szólalnak meg, ahogy bennem a világ visszatükröződik. Miért éppen cirkuszos mesekönyvet írtál? Mindössze három dolgot tudtam, amikor leültem írni: legyen benne ló, mert a lányom akkoriban kilencéves lómániás volt (most 16 éves lómániás), legyenek benne a kutyáink, Letti és Vilma, akik éveken keresztül bearanyozták az életünket (a briard például órákon keresztül tiltakozás nélkül tűrte, hogy a kicsi lányom végigvonszolja a kerten, s ezt a procedúrát Vilma kutya felügyelte, felettébb szigorú tekintettel, vigyázva, hogy a gyereknek semmi baja ne legyen). Ma már nincsenek velünk, és szerettem volna emléket állítani nekik. A cirkusznak hosszabb „előélete” volt, de a mánia ebben a történetben is kulcsszerepet játszik: néhány évig a tatabányai Bányász Színpad háza táján ügyködtem – akkoriban ez volt az egyik legnevesebb amatőr színtársulat –, és Lengyel Pál – aki a miskolci Manézs Amatőr Színpad alapítója és rendezője volt – magával hozta ezt a világot, amely számomra misztikus, költői és roppant vonzó volt. Miben áll a munkamódszered? Hogyan jutnak eszedbe a figurák, a nevek? A kutyákén kívül minden név „munkanév” volt: a könnyebbség kedvéért a legegyszerűbb módon kereszteltem el a szereplőimet, gondolván, a végére majd csak kitalálok valami jobbat, de mire befejeztem, képtelen voltam átnevezni a csapatot, annyira megszerettem őket így. A kacsát egy cirkuszfesztiválon láttam – erre Trapp is utal egy visszaemlékezésében –, csak „háziasítottam”. A baráti társaságomban elég sok zenész található, így Rokit, a kakast, volt miből összerakni… Egy karthauzi macskát pedig mindig nagyon szerettem volna, de egyszerűbbnek tűnt megírni, mint rászánni magam az új beszerzésre: egyszer már volt egy meglehetősen hisztérikus perzsa macskám, aki rendszeresen megtámadta azokat, akik vendégségbe jöttek hozzám. Ki a kedvenc gyerekkönyv-szerződ? Kikre tekintesz „mintaként”? Egyszer egy blogon azt olvastam, hogy nehéz dologra vállalkoztam, mert a gyerekirodalomban már sokan, sokkal avatottabb kezek – ezt már én teszem hozzá – nyúltak a cirkusz témájához, és beszélő lovakból is akadnak felülmúlhatatlan klasszikusok. És valóban. Én is ebben a világban nőttem fel: Lázár Ervin, Csukás István, Erich Kästner, és sokan mások. Anyukám egy faluban volt könyvtáros, és tartok tőle, hogy a gyerekrészleget A-tól Z-ig elolvastam. Nem ismerek olyan módszert, amellyel ezek az emléknyomok, élmények úgy kitörölhetők lennének, hogy aztán ne befolyásolják a saját történetemet. De ha egyetlen nevet kellene mondanom, az mindenképpen Lázár Ervin lenne. Hogyan jött és miképpen zajlott az együttműködés Szalma Edittel? Ti választottátok egymást? Együtt dolgoztatok, vagy inkább csak párhuzamosan? Editet Szigethy Katalin választotta, talán azért, mert a grafikusművész már foglalkozott a cirkusz témájával, nem is akárhogyan. Amikor az első illusztrációkat megmutatták nekem, egyszerűen elsírtam magam, annyira gyönyörű volt az a világ, amelyet elképzelt és létrehozott a szöveghez: egészen más dimenzióba emelte a történetet. És én onnantól fogva nem is tülekedtem a „részeredményekért”: éreztem, hogy Edit is legalább annyira szereti ezeket a figurákat, mint én, és cseppnyi kétségem sem volt, hogy ebből valami csoda kerekedik ki. És úgy is lett. És hogyan tovább? Mik a terveid? Van egy régi (egyelőre titkos) meseálmom, s egy kedves és tehetséges barátnőmmel épp egy komplexebb, gyerekeknek szóló mese- és ismeretterjesztő kiadványon is törjük a fejünket. Gondolkodom egy novellafüzéren is... De most, hogy a kezembe vehettem a Trappot, elkezdtek könyörögni hozzám a szereplők, hogy ne hagyjam annyiban őket, ha már ilyen szép világot kaptak Edittől ajándékba. De valójában nem nézek túlságosan előre, hanem csak ide, az ölembe, mert rendszerint itt lakik ez a mostani és egyelőre egyetlen könyvem. Könyvünk. Forrás: kiadói hír (Naphegy).