Őszintén tisztelem a Csimota Kiadó formabontó bátorságát, amiért olyan gyermekkönyvek megjelentetésére vállalkozik, amelyek kényes kérdéseket, témákat boncolgatnak, és hogy mindezt nagyon szépen illusztrált, igényesen megjelenített, és nyelvezetükben is irodalmi értéket képviselő kiadványokkal teszik. Florence Jenner-Metz Neked írok, Apu! című könyve 2009-ben jelent meg Magyarországon, 2010-ben IBBY-díjat kapott, a fordítás pedig Tóth Krisztina munkáját dicséri.   Nagyon rég dédelgettem a gondolatot, hogy írjak erről a könyvről, amikor pedig hozzákezdtem, hirtelen szavak nélkül maradtam. Nem volt okom arra – hála a jó sorsnak – hogy egy élethelyzet feldolgozásához segítségül kelljen hívnom a könyvet, ami elsősorban egy gyászmunka, egy édesapját elvesztő kisgyermek gyászmunkája. A kezdeti szótlanságom oka elsősorban az, hogy az írás nagyon mélyen megérintett. Elöljáróban engedtessék meg egy kis személyesség: én az a fajta kislány voltam, aki szeretett a temetőben sétálgatni, a sírköveket olvasni és a szobrokat nézegetni, és ma is megnyugtat a temető. Bizonyára az sem véletlen, hogy egy időben olyan területen dolgoztam, ahol temetőkkel, temetkezési szokásokkal, kegyeleti jogokkal foglalkoztam, halottakkal való méltó vagy méltatlan bánásmód megítélésében kellett döntenem. A tanulság pedig, amit e korszakom tapasztalataiból levontam, az elsősorban az, hogy ma Magyarországon a halál valami szégyellni, takargatni való, félelmetes dolog, és (az egyébként nagyon változatos és szép) szokásrendszerének, kultúrájának, a gyász érzésének, egyszerűen a halál mibenlétének a megismerésétől óvjuk, védjük a gyerekeinket. Szerintem ez nagy hiba, mert amit nem ismerünk, attól jobban félünk, és amire nem készülünk fel, az ideje közeledtével egyre félelmetesebbé válik. És akkor is, ha idejekorán találkozunk vele, már pedig sokaknak osztályrészül jut, hogy egy hozzátartozó, közeli barát, szeretett társ halálával szembesüljön, néhányaknak pedig már sajnos gyermekként. Gyermekkönyvek esetében ritkán alkalmazott eszköz a levelezés, mint stílus, ebben a könyvben mégis telitalálat. Nagyon sok mindent eltűr, számos hangnemet, hangulatot, és azok ingadozását is megengedi, belefér a humor és a melankólia, a leírás és az elbeszélés, és mégis, talán a legszemélyesebb stílus, amit az író választhatott. A leveleket egy fiktív személy, Margó írja, egy kislány, aki a nyarat a nagyszüleivel és az édesanyjával a tengerparton tölti. Akinek pedig a levelek szólnak, az Margó  nem látható, mégis a hiányával mindig jelenlévő édesapja. A szereplőket már a borítón megismerjük: a tablóképszerű illusztráción a felnőtt szereplők a háttérben állnak, robosztus alkattal, bástyaként védik a kislányokat, mégis kicsit távoliak: apró arcukkal jóságosan, felülről tekintenek a gyerekekre. Az elöl álló Lola, Margó húga sincs a középpontban, és annak ellenére, hogy vonásaiban Margóra hasonlít, színeiben a nagyszülői körbe olvad. Szerepe a könyvben elhanyagolható. A fehér szín a főszereplőkre irányítja a figyelmet: a fehér pólóban feszítő Margóra, a kislányra, aki mosolyog, és a kezét fogja egy a fehérbe áttetsző, láthatatlan entitásnak; az éterbe olvadó apafigurának, akiről már itt, a könyv borítójáról olvasva megtudjuk, hogy átlényegült, egyszerre van jelen és távol, méretében felnőtt, de formájában a gyermekekre hasonlít. A levelezős stílus adta személyesség közelebb hoz a témához, bizalmassá teszi a hangvételt, és érintetté az olvasót. A könyv atmoszféráját ez az intimitás jellemzi: az olvasó betekintést nyer Margó nyári naplójába, helyesebben egyoldalú levelezésébe. A téma igényli is ezt a bensőséges hangvételt, hiszen az apa visszavonhatatlan távozásának ténye, halála olyasvalami, amit a gyermeknek – bár nagyszüleitől, testvérétől, édesanyjától támogatva – egyedül kell feldolgoznia, elfogadnia és megértenie. A kezdet zűrzavar. Haszontalan, mégis fontos dolgokról fecseg, tollról, levélpapírról, kalap- és szandálvásárlásról, kétgombócos fagyiról. Ezek boldog percek, vidámság csempészése a kislányok életébe, az élet apró dolgai, ami megszínezik a mindennapokat, mégis kézzel fogható a hallgatás, az elhallgatás, az elterelés. Csak az anya vállalja a bánatot, szomorkodik, lefogy, sír. A borítón jellemző színvilág – a homokszín, a halványsárga, a kék – mindvégig jellemző marad a könyvben, mégis Barroux, az illusztrátor mesterien játszik velük. A föld jót jelentő kétgombócos fagyi rózsaszínű, és csak ez, és semmi más nem kap egyéb színt a könyvben, míg a maguk bánatába zárkózó szereplőket mutató oldalon csak kék, szürke és sárga szín van. A kezdeti zűrzavarból apránként megindul a tisztulás felé az út. A nagyapa meghallja Margó sorok közt bujkáló kérését, “bunki”t épít neki, egy titkos helyet, ahol egyedül lehet a bánatával, az érzéseivel, a titkos naplójával. Nagyapa tudja, hogy kell egy hely – „mert kell egy hely” – ahol a kislány feldolgozhatja az apa elvesztését. Kell egy hely a valóságban, és kell egy hely a szívében is. A valóságos menedéket segít neki felépíteni, hogy aztán képes legyen a szívében is megtalálni azt a zugot, ahol szembenézhet a valósággal. Ahogyan az idő, és a napló is halad előre, különböző fázisait olvashatjuk a gyásznak. Sírás és bánat, boldog-szomorú emlékezés, elterelés. Az elterelés pedig nem más, mint maga az ÉLET, egy kisfiú érkezése, aki első mozdulatával lerombolja Margó várát, szó szerint belerohan az életébe, hogy aztán ne csak a homokvárat, de egy szép barátságot építsenek fel, amiből az utolsó lapokon szerelem szövődik. Ahogyan Margó megtapasztalja a barátság érzésének szépségét, mélyülését, majd a kínjait, az összeveszést, bocsánatkérést, kibékülést, apjára emlékezése is tisztul. Megismeri Leo titkát is, akinek a szülei elválnak, tehát ő is elveszíti az édesapját. Hasonló sorssal,más veszteségével találkozva veszi a bátorságot, és magának is kimondja: az én apukám soha többé nem jön már vissza. És ahogyan kimondja, megkönnyebbül. Megjárta az utat, és helyére teszi  a szívében a gyász érzését, a fájdalmat. És megerősödik a hite abban is, hogy az apja csak testi valójában távozott el tőlük. A gyermekével párhuzamosan mesterien mutatja be a szerző a felnőtt gyászának alakulását is, – és ez példaértékű lehet a gyászoló szülőnek – mert amikor a kislány összeomlik, és sírni kezd, az anya varázsütésre elejti a könnyeket, megrázza magát, és tevékeny szeretettel fordul a kislány felé: agyagoznak. Vázát készítenek mindenkinek. Margó készít egyet az apukájának is, és reménykedik, hogy egyszer az apa eljön a vázáért, és elviszi.     A legutolsó levél egy évvel később születik. Valami eltűnik a nyaralóból, és valaki visszatér. Aki kíváncsi rá, ki és mi, olvassa el a könyvet. Nem fog csalódni. Talán még meg is könnyezi. A könyv margóján érdekes párhuzam játszik a tartalommal: az elején csak pacák, formák és színek, és mire a végére érünk a könyvnek, előtűnik még egy szereplő, aki a borítón is látszik. Kedves, de mégis sokatmondó játék a lapszélen. Zárszó: egyszer egy ismerősömmel arról beszélgettünk, vajon miért rajongtunk mindketten olyannyira a Padlás című musicalért (szerk. Presser Gábor — Sztevanovity Dusán — Horváth Péter) – „mert kell egy hely, hol minden szellem látható” –, és miért rajongunk most is, és vajon mi az oka annak, hogy a gyerekek mind rajonganak érte. A válasz egyszerű volt: mert a halálról szól. A gyermekek, akik számára a születés misztériuma még közeli, a halálé pedig olyan messzinek tűnik, de még nem vezérli gondolkodásukat az elmúlástól való félelem, nyitottabb szívvel, szabadabb elmével érdeklődnek a földi élet e két végpontja iránt. Mindezért a könyvet bátran ajánlom azoknak az egyedül maradt szülőknek, akik segíteni szeretnék gyermeküket a gyászmunkában, de őszintén remélem, hogy kevesen lesznek, akik ezért veszik meg.   Ajánlom azoknak is, akinek a gyermeke közelében él olyan másik gyermek, aki elvesztette valamelyik szülőjét. Olyannyira tiszta képet fest a halál tényével szembesülő, de azt feldolgozni törekvő gyermek érzékenységéről, sebezhetőségéről, de mindemellett életigenléséről is, hogy ezt látva a másik gyermek képes lesz a türelem, a tolerancia, az őszinte megértés gyakorlására. Végül pedig: bármelyik gyermeknek, szülőnek ajánlom, mert a könyv legfontosabb üzenetét – hogy a test törékeny és mulandó, de a gyermek és a szülő kölcsönös szeretete a halálon túl is átível – minden gyermeknek, és minden szülőnek a szívébe kell vésnie. Szabó-Tasi Katalin Forrás: konyvmutatvanyosok.wordpress.com   olvaso-macskakhoz.blog Margó a nyári szünetben titkos helyén, kis kunyhójában levelet ír távol lévő édesapjának. Egyet, azután egyre többet..és ahogy az idő telik, a levelek úgy telnek meg egyre fontosabb tartalmakkal, úgy lesznek egyre komolyabbak, egyre mélyebbek…Egy kislány mutatja meg , hogyan látja édesanyja szomorúságát, a nagyszülők viselkedését, segítő szándékát, a környezetet, a többi embert. Beköszönt az első igazi barátság, majd szerelem, az ezzel járó vívódások, lelki viharok., az első csók, az elszakadás, ami ugyanakkor az újra találkozás ígéretét is hordozza. Ezek az események segítik a kislányt, hogy ki tudja mondani, el tudja fogadni édesapja halálát, és az életet nélküle. A könyv grafikája is ezt a folyamatot támasztja alá, egyre részletesebb, színesebb rajzok az Apuka alakja egyre tisztábban kivehető, arctalan ugyan, de jelenlévő örökre, ahogyan a kislány szívében is örökre él tovább. Ahol Margó van, Ő is ott van, hiszen lánya a szívében magával viszi immár mindenhová.. Komoly könyv nem csak gyerekeknek valami olyasmiről, hogy akit elveszítettünk, az, a szeretetünk által tovább él bennünk, együtt halad velünk az életünk útján, visszük magunkkal, bárhova is jutunk, bárkivel is találkozunk. A könyv olvasásakor nekem is eszembe jutott az Apukám, én mit mesélnék el neki, mit írnék le neki levélben…ahogyan ezt a könyvben a kislány is teszi…jól tudja, hogy nem kellene leírni feltétlenül, hiszen Apukája mindenhol ott van, de Neki is fontos, hogy meséljen, hogy ezzel mintegy hidat képezzen a lét és a már nem lét közé..Igazi kislány élete legfontosabb eseményeit, gondolatait írja le, a család többi tagjának állapotáról, érzelmeiről tudósít, szinte nyugtatja az Apukát, hogy a család együtt van, összetart…még ő is reménykedik..ahogy íródnak a levelek, és halad előre az idő..csúnya szó ide, de úgy halad előre a gyászmunka is..míg ki tudja mondani, el tudja fogadni, hogy az apukája meghalt…ritkulnak a levelek is..beköszönt az első szerelem, melynek kezdeti szakaszát az Apuka még mindennapos levelekből követheti nyomon, és később is, ha másról már nem is kap írásbeli beszámolót, ennek a fontos eseménynek fordulatait olvashatja…