Mennyire van jelen Magyarországon a másik irányzat, a lekerekített, problémamentes, butácska meséké?

Ma az a trend, hogy a gyerekeknek szóló műalkotásokban – akár az olyan hollywoodi animációs filmekben is, mint a L'ecsó vagy a Zootropolis – a főszereplő valamilyen hendikeppel indul, hogy a végén kiderüljön, nem csak a látszólag tökéletes szereplőké a világ. Te törekszel arra, hogy ez a te meséidben is megjelenjen?

Tudatos döntés, hogy a gyerekek számára konfliktust okozó helyzeteket írjak meg, akkor is, ha ez a kétévesek esetében annyit jelent, odaadjam-e a másiknak a kismotort vagy sem. Egy kisiskolás esetében az a kérdés, én magam mennyit érek, milyen döntéseket hozok bizonyos helyzetekben, és mások barátkoznak-e velem vagy kiközösítenek. Egy kiskamasz számára pedig azt szeretném megmutatni, hogy azok a tulajdonságok, amelyeket rossznak szoktak tartani, bizonyos helyzetekben igenis jók lehetnek, míg a népszerűséget okozó, menő tulajdonságokkal járhatnak rossz döntések is, mert semmi sem egyértelműen fekete vagy fehér. Fontos, hogy egy kamasz el tudja fogadtatni magát.

Hogy jutottál el akkor mégis idáig?

Az első könyvem, a Hisztimesék ébresztett rá arra, hogy szeretek írni, onnantól érzek belső késztetést arra, hogy leírjam mindazt, amit egyébként is folyamatosan kitalálok magamban. Hogy a Rumini ennyire beletalált valamibe, az szerintem több szerencsés véletlen együttállása miatt történt. Például az előző nagy generáció tagjai – Bálint Ágnes, Csukás István, Lázár Ervin, Janikovszky Éva, Marék Veronika – közül sokan nagyon idősek, néhányan már nem is élnek, és emiatt érezhető volt egy üresedés a gyerekirodalomban. A rendszerváltás után 15-20 éven keresztül giccses, Disney-mesekönyvek és csili-vili kutyuskás rémálmok öntötték el a piacot, aztán a kis kiadók 2000 körül elindultak az igényesség irányába, és egyszer csak igény támadt a friss szerzőkre, az új illusztrációs irányzatokra.

Akkoriban indult el a Pagony Kiadó is, addig csak a nagy, patinás kiadók léteztek. Szerencsém volt, hogy én pont ekkoriban kezdtem el írni, és hogy megtaláltuk egymást a szintén pályakezdő Pagonnyal – azt gondoltam, egy nagy kiadó nem igazán szeretne velem, az ismeretlen íróval foglalkozni. Nem tudom, hány másik kiadó adta volna ki évi 3-4 könyvét egy addig ismeretlen szerzőnek, de a Pagony vállalta, pedig akkor még semmi másuk nem volt, mint a Boribon-kötetek és néhány Bogyó és Babóca. Tíz év alatt 39 könyvem jelent meg, és ebből legalább 30 pagonyos.

Ahhoz, hogy bejöjjenek a nagyratörő terveim, persze kellett az is, hogy a gyerekek szeressék, amiket írok, és hogy a Ruminit az év gyerekkönyvének válasszák. És biztosan benne van az is, hogy szívesen megyek gyerekek közé, és jól meg is találom velük a hangot. Már több száz találkozó van a hátam mögött: elképesztően sok gyerekkel találkoztam, és az ilyenektől mindig mindenki belelkesül. Utána folyamatosan kapom a gyerekektől a kéziratokat, és a hívásokat a könyvtáraktól, hogy elkezdtek olvasni engem és a többi kortárs írót is. A gyerekek mozgosíthatóak, és ez nagyon kellett ahhoz, hogy az enyém sikersztori lehessen.

De hogy lett ebből játszótér és ajándéktárgyak?

Többnyire megkerestek az ötletekkel. Vicces, de szinte minden vállalkozónak vannak olyan korú gyerekei, akik vagy olvasták a Ruminit, vagy belenőttek, mire megjelent valamelyik folytatás. Ez megint csak a szerencse kérdése volt.

És most már építed tudatosan is a márkát?

Az nem változott, hogy szívvel-lélekkel dolgozom, és megpróbálom a lehető legtöbbet kihozni abból, amit írok. Sokat tanultam az üzletről, de továbbra sem érdekel, mennyit fogok keresni azzal, amit leírok, csak az, hogy bármikor szívesen felolvashassam az én gyerekeimnek is.

Négy-öt éve egyszer eldöntöttem, hogy kipróbálom, milyen az, amikor tudatosan felépítek egy brandet, és olyan mesét írok – a Nők Lapja felkérésére –, amihez később készülhetnek figurák vagy rajzfilmek, és ami elég igényes ahhoz, hogy szépirodalomnak számítson, de elég populáris, hogy mindenütt lehessen teríteni. Ez mint kihívás izgatott – így találtam ki a Lengemeséket, aminek már a negyedik része fog megjelenni.

Fontos az érvényesüléshez, hogy jól tudj tárgyalni, és kemény menedzser legyél?

Muszáj nagyon tudatosnak lennem. Az országban rengeteg helyen tartanak ruminis táborokat, mert rájöttek, isteni kerettörténet ahhoz, hogy egy héten át ellegyenek a gyerekek. Ehhez többnyire szoktak tőlem engedélyt kérni, és ha úgy látom a program alapján, nem hoz szégyent a Rumini névre, rá is bólintok, sőt, mivel tudom, milyen küzdelmes ma vállalkozni, egy egy-két hetes táborért még jogdíjat sem szoktam kérni. De ha valaki az általam kitalált dolgokra szeretné építeni az üzletét, és pólót akar nyomtatni, egész éves táborsorozatot tervez, vagy egy több éven át játszott színházi előadást hoz létre, akkor az a legtermészetesebb, hogy ragaszkodom a jogdíjhoz. Vannak, akik ezt zokon veszik.

Nekem hála istennek csak ritkán kell tárgyalnom, a legtöbb ügyemet a kiadó intézi, ők pedig már pontosan tudják, ki mit szeretne és milyen kompromisszumra hajlandó. De voltak helyzetek, amikor kőkeményen ki kellett állnom magamért, például amikor a Magyar Színházban készültek színre vinni a Ruminit – de azt hiszem, ők sem jártak rosszul, mert lassan ötödik éve játsszák, majdnem mindig telt házzal. A külföldi ügyeimet – ott borzasztó nehéz magyar gyerekkönyveket kiadni – pedig egy munkatársam intézi, és ő olyan kőkeményen alkuszik, ahogyan én nem is tudnék.

Nehezebb nőként érvényesülnöd?

Mivel a gyerekirodalomban többségben vannak a nők, nem. Inkább azt látom, általában az egész műfajt tartják az irodalom valamiféle mellékszálának. Nemrég például egy, a Könyvhetet elemző cikkben még az értekező prózának is szenteltek egy hosszú bekezdést, de a gyerekkönyveket meg sem említették, mintha az nem tartozna a művészet fősodrába. Amúgy is gyakran kérdezik, hogy „Ja, te csak gyerekkönyvet írsz?”, de a kedvenc kérdésem az volt:Ja, te csak így meséket írogatsz a négy gyerek mellett? De egyébként dolgozol?”

De azt hiszem, ez nem a nőnek szól, hanem a gyerekirodalomnak.

Én is úgy látom, a gyerekirodalom egy szép, kedves és színes kis gettó, ami még a Könyvfesztiválon is külön épületbe kerül, és ami nem kerül szóba a komoly irodalmi díjak kapcsán, és a legnevesebb irodalmi lapok is csak elvétve foglalkoznak vele.

Ez abszolút így van. Vannak írók, akik csak felnőttekhez tudnak szólni, és vannak, akik csak gyerekekhez: én nem látom a különbséget, és azt sem tartom biztosnak, hogy aki zseniális könyveket ír a felnőtteknek, olyan gyerekkönyvet tudna írni, amit egy kisgyerek nem tud letenni. Van, aki ehhez ért, van, aki ahhoz, és van, aki gyerekkönyvek mellett felnőtteknek is ír – ilyenkor jön az, hogy „Látom, elkezdtél felnőni.”

Én most kezdem érezni a késztetést, hogy felnőtteknek is írjak, de nem hinném, hogy azért, mert csak most nőttem fel. Eddig más volt az életem fókusza, másmilyen volt az érdeklődésem, ráadásul mindig iszonyatosan sok gyerekkönyves ötletem volt, és minden sorozatomnak várták a folytatását. De emiatt nem tartom magam sem többnek, sem kevesebbnek bárkinél.

Szerinted mi vagy ki a felelős azért, hogy létrejött ez a gyerekkönyv-gettó? A kritikák, a szép színes giccs-gyerekkönyvek szerzői, a sznob olvasók?

Amikor a szocializmus alatt sok író tiltólistára került, sokuknak a gyerekirodalom volt az egyetlen megnyilvánulási lehetősége, és mindenki meséket írt. Ez fantasztikus volt, így születtek meg sokunk gyerekkorának meghatározó könyvei. Ez elvihette volna a folyamatot az ellenkező irányba. De a felnőttek gyakran úgy gondolják vagy gondolták, hogy a gyerekek még csak kifejletlen korcsok. Nem olyan régóta kezeljük a gyerekeket önálló személyiségként, akiknek ugyanúgy a legmagasabb minőséget kell adni. Amikor én felnőttem, a gyereknek hallgass volt a neve.

Külföldön több egyetemen van gyerekirodalom szak, és a kritikában is nagy presztízse van. Sok országban a gyerekkönyvírók a legnagyobb sztárok, és az irodalom húzóágazatát képviselik. Amíg mi foggal-körömmel ragaszkodunk a rettentően poros kötelező olvasmányokhoz, és amíg a tanároknak nincs motivációjuk a kortársakhoz nyúlni, addig miért várnánk el, hogy itthon is élőnek és klassznak tartsák a gyerekirodalmat?

Én úgy látom, azzal, hogy gyerekirodalomról vagy gyerekfilmről írjanak, az újságok legtöbbször az anyukákat vagy a „szülőképes korú” nőket bízzák meg.

A társadalom szerintem alapvetően hímsoviniszta módon áll ehhez a kérdéshez. Van egy remek drámaíró barátnőm, akit rendszeresen gyerekdarabok írására szeretnének felkérni a színházigazgatók. Pedig ha valaki, hát ő nagyszerű felnőttdarabokat tudna írni, de mivel van három gyereke, csak ezzel keresik meg. Mindig azt feleli: „De hát én tudnék írni másról is”, mire azt mondják neki, arról tud írni ez meg ez meg ez a férfi drámaíró is.

Visszatérve az üzletre: téged zavart valaha, hogy a művészetet, az irodalmat is ugyanolyan termékként kell kezelni, mint bármilyen más árucikket?

Az irodalomnak mindenkor meg kell maradnia a művészet szintjén, de abban a pillanatban, hogy született egy remek műalkotás, azt úgy kell menedzselni, hogy minél több emberhez eljusson, és közben ne tűnjön értéktelen gagyinak. Ha valami köré hirdetések, termékek épülnek, rajongótábora van, események szerveződnek köré, attól az mindenki szemében értékesebbnek tűnik, így egy magasabb szintű dolog is eljuthat szélesebb néprétegekhez.

Van, amire azt mondod, na ezt már nem?

Soha nem vállaltam reklámírást, hiába kérték, hogy írjak kísérőmesét csokinak, szörpnek vagy babatusfürdőnek.És akartak már felvágottat hirdetni Ruminivel, de nincs az a pénz, amiért bármire hajlandó lennék. Fontosabb, hogy Rumini egy általam megszabott minőséget képviseljen.

Mennyire lehet megélni egy olyan karrierből, mint a tiéd?

Én egyike vagyok annak a nagyon kevés szerencsésnek, akik teljesen jól meg tudnak élni abból, amit csinálnak. Nem szorulok rá, hogy csak a pénzért bármilyen munkát elvállaljak.

Mennyire jó a teljesen jó? Egy provence-i nyaraló kijön belőle?

Nincs provence-i nyaralóm, de minden évben el tudom vinni síelni a gyerekeket. Politikusi magasságokat nem érek el, és a Rowling nevű kollégám kastélyával sem tudom felvenni a versenyt, de egy nagyon kellemes életet biztosítanak számomra mostanra a jogdíjak. De ez csak néhány éve van így, az első könyveim megjelenése után még az is hallatlanul nagy dolog volt, ha havi 20-25 ezer forint összejött. De most lassacskán csak a Rumini első kötete eléri a százezer eladott példányt.

Mekkora részét teszi a bevételednek a könyvekből származó jogdíj, szemben a tárgyakból és minden másból befolyó összeggel?

A legnagyobb részét a jogdíj teszi ki, mert a bögrékből, társasjátékokból és hasonlókból származó bevételből messze nem jön ki annyi, mint mondjuk a színházi előadások jogdíjaiból, de még azt is meghaladják a könyvek díjai. De hozzáteszem, már 39 könyv minden eladott példánya után kapok egy kis részesedést, és sok kicsi sokra megy. De ha lesz a Ruminiből egy világszerte forgalmazott rajzfilm, és ehhez fognak kapcsolódni tárgyak, akkor a merchandising meg fogja haladni az egyéb bevételeket.