Ez az összekapcsolás is tanítás: A gyermek megtanulja, hogy mindannak, amit lát, hall és tapasztal, értelme, jelentése van. A későbbi fejlődés és tanulás során ezek a megfelelő időben átadott egyszerű rigmusok rengeteg hasznot hoznak. Sándor Ildikó néprajzkutató szerint „a gyermek azonnal figyelni kezd az énekszóra vagy a jellegzetes, csak a mondókázáshoz kapcsolódó hanghordozásra, amely határozottan elválik a mindennapi beszédtől, s amely segíti a gyermek hallási figyelmének összpontosítását, ébrentartását, a más hangoktól-zajoktól való megkülönböztetést”[3].  Ezek a mondókák, dajkarímek, dalok és varázsszövegek tehát egyrészt biztonságérzetet teremtenek, másrészt fejlesztik a koncentrációt, harmadrészt pedig a költészet eszközei mellett megismertetnek az emberi gondolkodás alapstruktúráival is, úgy, mint például asszociáció, képi gondolkodás, elvonatkoztatás és fogalmi gondolkodás. Ezek mind-mind szükségesek ahhoz, hogy az olvasástanulás és maga az olvasás ne kínokat okozzon, hanem örömforrás legyen. A korai dajkarímek változatos, gazdag nyelvi-formai világa azzal is előkészíti a beszédtanulást és az olvasást, hogy a szövegek játékos formában tanítanak meg koncentrálni egy szövegre: a nyelvi szerkezetek gyakori ismétlődése, a kérdés-feleletre épülő mondóka, a beszédhangokkal való játék, a halandzsa-szövegek arra „kényszerítik” az agyat, hogy gyors keresésben összekapcsoljon mondatokat, mozdulatokat, ismereteket.[4] Ráadásul ezek a szövegek a testséma, az irányok, a térérzékelés és térhasználat kialakításában is fontos szerepet játszanak, amely nélkül szintén nehezen tanul meg olvasni a későbbiek során a gyermek. Az olvasáshoz szükséges előfeltételek (készségek elsajátítása játékos formában) megteremtése mellett a korai mondókák, dalok és játékok egyéb módokon is szolgálják az olvasás képességének kialakulását. A hagyományos műveltség megtartó erejében felnövő gyermekeket már születésüktől fogva körbevették azok a szóbeli „tanítások”, amelyek segítették őket abban, hogy minél több ponton kapcsolódhassanak saját magukhoz és az őket körülvevő világhoz. A mondókákat áthagyományozó/átadó felnőtt megtanítja arra a gyermeket, hogy mindennel, ami körülötte van, kapcsolatba lehet lépni. Ha az élet első három évében ez a folyamat sikeresen lezajlott, és a gyermek biztonságos viszonyba került a körülötte lévő világgal, valamint a benne élőkkel, zökkenőmentesen lép majd át a mesék birodalmába, az olvasáshoz vezető út harmadik állomásába. Egyre gyorsabban fejlődő agya igényli az egyre bonyolultabban szerveződő történeteket, ugyanis a történetekre éhező tudat nem tud meglenni mesék nélkül. A történetekben való gondolkodás hozzátartozik az emberi kultúrához, s magához az emberi fajhoz. Mindarra, amit történeteken keresztül tanulunk meg vagy élünk át, sokkal jobban emlékszünk, mint azokra a tudáselemekre, amelyeket megtanultunk, vagy amelyeket a fejünkbe vertek. A kognitív pszichológia egyik elmélete szerint „az emberi agy működése nem a logikára, hanem a történetek értésére van programozva.”[5]   [3] Sándor Ildikó: Tücsökringató. Ölbéli játékok. Budapest: Hagyományok Háza, 2005. p. 9. [4] Uo. p. 10. [5] Pink, Daniel H.: A megújult elme. Fordította Bozai Ágota. Budapest: HVG Kiadó, 2009. p. 103., 113.