SEBESTYÉN RITA   "A nevetésben mindig ott a szeretet" írja J. Kovács Judit drámapedagógus a könyv bevezetőjében, és ez most azt is jelenti, hogy a könyv szinte módszertanát tartalmazza annak, hogyan kell 0-4 éves gyermekünket megnevettetni...   Ez pedig alkalomadtán nem kis dolog – legközelebb a hogyan etessük meg a gyereket változatra szeretnék verses megoldást kérni (igaz, mutatóba van már ebből egy darab ebben a könyvben is). Ha tényleg ilyen kedvesen játékos, ilyen fifikásan ritmusos (majd szólunk róla) és gyereket-elvarázsoló lesz a végeredmény, akkor rohanok a boltba.   Pedig még azt sem mondhatom, hogy nem voltak némiképp fenntartásaim: Lackfi János az irodalom, a fordítás-irodalom, a gyerekvers-átírás-irodalom és még tovább ragozható, mi mindennek a szupersztárja lesz lassan, és persze a gyerekverseké is, és több médiumban teszi mindezt egyszerre. Nem tudom, hogyan jut energia ennyi mindenre, de ebben a kis, huszonkét versikét, mondókát, höcögtetőt tartalmazó könyvecskében szépen helyükön vannak a játékok, ritmusok és rigmusok, valahol Weöres és a népköltészet vonzásában, és a posztmodern élet minden nyomógombos kütyüjével együttesen is.    Mint az a felvezetőből is kiderült, a gyerekkönyvek – különösen az ilyen kicsiknek valók, amiket még mi olvasunk föl – célközönsége a család legalább két generációja: felnőtt és gyerek tetszését egyaránt el kell nyernie, ha akar valamit kezdeni magával a piacon. És persze komoly versenytársak ebben a sokdimenziós színes-szagos kinyitogatók-leporellók és a túlfűtött izgalommal rajzolt-színezett barokkos rémálmok is, amelyek a felszínes tekintetet tagadhatatlanul vonzzák.   Lackfi János verseskötetére persze irodalmilag felbuzdultabb (felnőtt) közönség kíváncsi, ennek ellenére tény, hogy valamiképp érdemes plusz dimenziót belecsempészni az anyagba. Sikerült is. Történik ugyanis, hogy a lapok bal oldalán maguk a négy-hét soros szösszenetek ülnek, a túloldalon viszont dőlt betűkkel olvasható a rendezői utasítás, hogy milyen játékot, gyerek-kacagtatót, borzolósat és tenyércsiklandósat lehet a szövegek tematikája alapján játszani. Ettől pedig otthon berendezhető ringató-höcögtető foglalkozást is kapunk a könyvvel együtt a kezünkbe, ráadásul a játékok által ez a kis könyv valahogy ízléssel, jó tereléssel teszi érzékletessé az olvasmánnyal kapcsolatos nulladik típusú élményeket. A népi höcögtetők módjára és mintájára alapoz tehát ez a koncepció, ami rögtön eseménnyé, történéssé (szinte azt mondanám: színház-szerűvé) teszi a felolvasást.    Másfelől ott vannak az oldalakon Agócs Írisz híresen szép illusztrációi is, jó ízléssel, gyermeki-nagy ívekkel rajzoltan, és bájosan ám kigondoltan ide-oda folyó festékpacákkal kitöltve. A gyermekkiadványok terén nagybirodalomnak tekinthető angolszász és skandináv berkekben dívik ez a kellemes, legjobb értelemben vett egyszerű világ, a nagy színfoltokkal mintegy kapaszkodóként, nyugvópontként a nagyon fiatal gyerekszemek számára.   A Szúnyogcsapós és a Mogyoróhinta jó kis bravúrja az időmértékes verslábak táncának; de a többiben is libben itt-ott egy-egy repkedő anapesztus, sántikál jambus, szóval jó kis bevezető ez a nyelv bravúrjaiba, miközben másfelől pedig megenged magának félbehagyott sorokat, ki nem játszott rímeket, elegánsan, mint akinek ezek a levegős szerkezetek a kisujjában vannak.   Szellemesnek tartom a kolbász és hurka-töltögető, sonkát kötöző rigmust – persze hogy ruhába bujtatásról van szó (Öltöztetős). Ellenben a klasszikus altatós, betegséges-vigasztalós, évszakokat és teszem azt havazást, esőt idéző nyilván nem hoz egy fikarc újat sem a „gyermek a világban” című tematikába, és nem is biztos, hogy ezeket olvasnám az enyémnek, viszont kifejezetten elgondolkoztatott a mobiltelefonos és mondjuk a repülős versike. Előbbi azért, mert kénytelen voltam rádöbbenni, hogy napjaink progresszív szülőinek (magamat is e kasztba sorolom) ugyanúgy megvannak a tabutémái, mint az 50-es évek leszedált háziasszonyainak volt a szex és a halál.   Mi ugyanis a mobilt, a számítógépet és a tévét száműzzük az ördög birodalmába, és ezzel rögtön kecsegtető csábítást sikerül a gyerek arcába exponálni. A vers viszont – kifejezetten ez a Mobilos, egyszerűcske, babának való – úgy tekint rá, mint életünk természetszerű jelenségére, és játékká-rímmé oldja a görcsöt, amivel még a szót is kerülné az ember. És persze kell a gonosz mostoha és a halál a mesékbe, ennek ellenére a Repülőst azt hiszem, kerülném, a végén a vicces és játékos zuhanással együtt, észben tartva a gyermeki emlékezet és a hangmagasság élességét. Egy valós repülős helyzet bezártságának és ebből fakadó hisztériának és lincshangulatnak a kecsegtető élményét ugyanis gyakorlati megfontolásból nem kockáztatnám.     Forrás: revizoronline.com Uzseka Norbert   A Százérintőt 0-4 éves gyerekeknek és családjuknak írta Lackfi János, az elismert költő-író, valamint J. Kovács Judit drámapedagógus. Kedves, rövid mondókákat tartalmaz a könyvecske, s hozzájuk való játékokat, egyszerű mozdulatsorokat, melyek így együtt remek szórakozást adhatnak szülőnek és gyermekének – de annál jóval többet is. Valamit, ami teljesen természetes, ősi, emberi dolog, mégis, mintha kiveszőben lenne: az érintés, a szeretet átadásának örömét. Aki elviszi néha a csemetéjét apróknak való játszóházba, foglalkozásra, az bizonyára ismer hasonló játékos mondókákat. A bölcsödékben és óvodákban is tanulnak ilyeneket a gyerekek. A Százérintőben viszont új mondókák vannak, olyanok, amelyek alkalmasint jobban tükrözik korunkat, uram bocsá’ modernebbek (lásd „Mobilos”). Ráadásul mindegyik mellett ott olvasható, jobbára jól követhetően, hogy ki mit csináljon közben – vagyis otthoni körülmények között is remekül használható a könyv. Nem kell hozzá más, csak egy gyerek, meg egy ráérő, odafigyelő szülő, vagy másvalaki, aki közel áll a gyermekhez, és bírja a fizikai megterhelést. Mert teszem azt a „Mogyoróhinta” esetében a mókussá vált apróságot jobbra-balra vagy előre-hátra kell lógázni. De ne ijedjen meg senki, nem kell itt holmi akrobatamutatványokat, erőművészi feladatokat megtanulni és produkálni, és a mondókák megjegyzése sem igényel évtizedes színészi tapasztalatot. Agócs Írisz mókás rajzai pompásan kiegészítik az élményt, ha már minden fél kifáradt, jól esik csak lapozgatni is a könyvet. Írisz műveiről, meg egyik-másik versikéről persze eszembe jut Varró Dani egyik-másik gyerekverseskötete, de ennyi belefér – a szülőknek is jót tesz, ha nem mindig ugyanazt az egy-két könyvet kell felolvasniuk. Mondjuk van, hogy úgy érzem, itt-ott picit erőltetett egy-egy verssor, de összességében gördülékeny, humoros és szerethető a lackfii líra. S minthogy a gyakorlatban is bizonyított nálunk odahaza a Százérintő (avagy: van-e kedvesebb muzsika a szülő fülének, mint a gyereke gyöngyöző kacagása?), bátran merem ajánlani mindenkinek, akinek ekkora lánya-fia van. Hosszan sorolhatnám még a könyvecske áldásait, de inkább próbálja ki mindenki maga! Forrás: ekultura.hu