Volt egyszer egy szegény ember, akinek annyi gyermeke volt, mint a rosta lika, meg még eggyel több. Hol volt mit egyenek, hol nem. Mondta nekik, menjetek szolgálatba, de egyik restebb volt a másnál. No, mégsem úgy volt egészen. A legkisebb ügyibevaló legényke volt, ő bizony – azt mondta az édesapjának – elmegy világgá s addig meg sem áll, amíg valami jó helyet nem talál. Elment a legkisebb legényke, ment, mendegélt hegyeken, völgyeken által, s estére kelve egy faluba ért. Ott megtudta, hogy van a faluban egy erős gazdag ember, akinek annyi juha van, mint égen a csillag, s most éppen pásztort keres. Ment a nagy juhos gazdához s elémondta, hogy mi jóba járt. – Éppen jókor jöttél, mert elcsaptam a juhászomat. Felfogadlak, s ha egy esztendeig hűségesen őrzöd a juhaimat, bizony meg nem bánod. Megalkudtak, hogy, ha esztendő ilyen a nyájból sem hibádzik, ad egy aranyszőrű bárányt. A juhos gazda adott neki egy szépen szóló furulyát, s a legény kihajtá a nyájat a rétre. A gazdánál három nap volt egy esztendő, de még eddig nem akadt legény, aki az esztendőt kiszolgálta volna, mert éjjel-nappal talpon kellett lennie, s ha csak behunyta a szemét, annyi juh hibádzott a nyájból, hogy egy szegény embernek elég lett volna egész életére. Ez a legény bezzeg nem aludt el. Amikor egy kicsit elálmosodott, elévette szépen szóló furulyáját, s amennyi juh, mind táncra kerekedett. Amikor letelt az esztendő, hazahajtotta a nyájat. Ott állott a gazda az udvar közepén s számolta a juhait, de csak úgy csillogott a szeme, amikor látta, hogy egy sem hibádzik a nyájból. – Ilyen szolgám még nem volt. Neked ígértem, neked is adom az aranyszőrű bárányt. Örült a legény, elbúcsúzott a gazdától, s ment az aranyszőrű báránnyal hazafelé. Estére egy faluba értek. Ott a legény szállást kért egy gazdaembernél. Bement a házba, de magával vitte az aranyszőrű bárányt is. De nézték-e, csudálták-e a bárányt! Különösen a házi leány csudálta, egész éjen be nem tudta hunyni a szemét, mind az aranyszőrű bárányról gondolkozott. Fölkelt s a bárányhoz orozkodott. Ahogy a kezét rátette, a bárány szőrére ragadt egyszeribe. Eközben hajnalodott, s a legény fölébredt. Látja, hogy a leány a bárány hátához van ragadva, gondolkozott, hogy már most mit csináljon. Ő bizony továbbmegy a báránnyal, s hadd jöjjön vele a leány is. Úgy is tett, s ahogy az utcára kiértek, elővette furulyáját s fújta, fújogatta. Hej, láss csudát! Táncolt a bárány, bárány hátán leány, hogy csakúgy porzott belé az utca. Meglátja ezt egy asszony, aki éppen akkor vetett be kenyeret a sütőkemencébe, kiszalad a sütőlapáttal, üti a leányt s szidja éktelenül: – Nesze, te világ bolondja! Nem szégyelled magad leány létedre?! Nem sokáig verte, mert egyszerre csak a lapát a leány hátához ragadt, lapát nyeléhez az asszony, s a legény csak fújta tovább, fújogatta szépen szóló furulyáját. Táncolt nagy begyesen elöl a bárány, bárány hátán a leány, leány hátán a lapát, lapát nyelén az asszony. Ahogy a templom elé érnének, jön ki a templomból a pap s utána a sok nép. Kacagtak a népek, de a pap erősen megbotránkozott, odaszalad s üti az asszonyt a pálcájával. De csak egyszer ütött rá, a pálca az asszony hátához ragadt, a pálca végéhez a pap, s az is táncolt a többi után. A vénasszonyok összeverték a tenyerüket s elkezdettek kiabálni, jajgatni: – Jaj, jaj, még elviszik az aranyszájú papunkat, ne hagyjuk! Nosza, utána az egész falu népe, megfogják a papot, hogy visszahúzzák, de ahogy rátették a kezüket, sorba mind odaragadtak. A legény pedig fújta tovább furulyáját s táncolt a bárány, bárány hátán a leány, leány hátán a sütőlapát, lapát végén a sütőasszony, sütőasszony hátán a pálca, pálca végén a pap, pap után az egész falu. Így értek egy városba. Ott a legény betért egy kocsmába. A korcsmáros elmondja, hogy a király erősen szomorú, mert van egy szépséges leánya, aki még soha nem nevetett. Kihirdette az országban, hogy annak adja a leányát, aki meg tudja nevettetni, de még eddig hiába próbálkoztak. – No – gondolá a legény –, szerencsét próbálok! Ment a király udvarába s mondja, hogy ő megpróbálná, hátha meg tudná nevettetni a királykisasszonyt. – Jól van, fiam, próbáld meg, de ha meg nem nevetteted, karóba húzatom a fejedet. Azzal a legény lement az udvarra, a király pedig kiállott a lányával a tornácra s úgy várták, mit tud a szegény legény. Hiszen mindjárt megmutatta, hogy mit tud! Csak elévevé szépen szóló furulyáját, fújta, fújogatta s táncolt a bárány, bárány hátán a leány, leány hátán a sütőlapát, lapát nyelén a sütőasszony, sütőasszony hátán a pálca, pálca végén a pap, a pap után az egész falu. Kacagott a király, de hát még a lánya, a könnye is kicsordult! Most még a király kezdett könyörögni, hogy ne táncoljanak már többet, mert ő is meghal, a lánya is meghal a sok kacagásba. A legény eltette a furulyáját s vége volt a táncnak. – Hallod-e, te juhászlegény – mondá a király –, a leányomat megnevettetted, hát neked adom s vele fele királyságomat. A papot ott tartották, az mindjárt össze is adta a fiatalokat. Ott maradt a falu is az udvarban, s úr lett még a cigányból is. A juhászlegényből lett király egyszeribe hatlovas hintókat küldött az apjáért s testvéreiért. Ezekből is mind nagy urak lettek. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.