Gaiman és McKean nem először dolgoznak együtt. Míg azonban aCoraline-ben a szöveget az illusztrációk szinte csak kiegészítik, terjedelmét tekintve pedig regénynek mondható, a Farkasok a falbanesetében már tulajdonképpen a képek hordozzák a szavak igazi jelentését. McKean pedig összedolgoz festményt, fényképet, tapétamintát, rajzot, és e sokszínűségből teremti meg szürreális montázsait, amiket hol nagytablóvá formál, hol pedig méretre szabott panelekbe rendez.
Attól olyan különleges ez a könyv, hogy a képzőművészet és az irodalom alkotó erejű összejátszásának lehetünk szemtanúi. Akárha Tim Burton valamelyik horrormeséjét néznénk. S bár az előbb az állítottam, hogy a rajzok viszik el a hátukon a prózát, nem hallgathatom el Gaiman egyszerű szövegének zsenialitását. Egy-két szavas mondataiba sűríti bele a rajzok mondanivalóit. A betűk kövérítése és vékonyítása, nagyítása és kicsinyítése pedig újabb és újabb hangsúlyt ad a képnek és a szónak. Így válik teljessé a mű felépítménye, amelyben az alkotótársak egymás meghosszabbításaivá válnak.
A Farkasok a falban hátborzongató mese egzisztencialista alapélményünkről, a bennünket fojtogató szorongásainkról. Tulajdonképpen ugyanazt a témát boncolgatja, mint a Coraline. Mindnyájunknakvannak félelmeink; ott lihegnek a nyakunkba, ott lapulnak a fiókjaink mélyén. Arra várnak, hogy szembe találkozhassanak velünk. Mert akkor ránk vicsorítanak, mi meg fogat összekoccantva, bokát megremegtetve szaladhatunk. Pedig nem a menekülés az egyetlen megoldás. Van, hogy vissza kell merészkednünk, elébük kell állnunk.

Lucy teljesen biztos abban, hogy farkasok élnek a házuk falában. Márpedig ha ott vannak, elő is bújhatnak. Azt pedig mindenki tudja, ha a farkasok egyszer kijönnek a falból, akkor mindennek vége. Az édesanyja, az édesapja és a kisöccse nem hisznek neki. Állítják: farkasok nincsenek ott, maximum egerek, patkányok vagy denevérek. Egy nap azonban kiderül, hogy a kislánynak tényleg igaza volt. A farkasok azonban hiába jöttek ki a falból, mert Lucy felveszi velük a harcot.
Mondhatnánk, hogy nincs ebben semmi különös. De Gaiman és McKean nem adja meg magát ilyen egyszerűen. Vaskos meglepetést tartogatnak a végére, mind a farkasok, mind az olvasó számára. Csak, hogy ne érezzük olyan fene nagy biztonságban magunkat.

Bármennyire is ijesztő maga a mese, hihetetlen, mennyi humor van benne. Abszurd az egész, ahogy a szerzőpáros a bennünk lakozó gyáva nyulat kiugrasztja a bokorból. Nyugodtan vehetjük görbe tükörnek is a könyvet, ami megmutatja a bennünk munkálkodó depresszív fantáziavilágot.
És akkor folytatom ott, ahol elkezdtem. Ez a könyv akkora, hogy jó ízléssel nagy nyilvánosság előtt a legszívesebben elő sem vennéd. Ráadásul tele van színes képekkel, amitől úgy néz ki, mint egy magazin. De kézbe kell venned.
Ha gyerek vagy azért, mert nem olyan komor, hogy komolyan megijesszen. Ha felnőtt vagy, azért, mert minden ízében neked is szól. Nem egyszer kell elolvasni, hanem újra meg újra!