„Az uralkodók minden országban a maguk képére akarták őket formálni."
Militáriában katonát neveltek volna belőlük. Monotómiában gépembert, Gasztronómiában meg zabálógépet. És senkit se érdekelt, hogy ők olyasmit tudnak, amivel örömet szerezhetnének másoknak. Mindenütt megijedtek a tudományuktól, és elzavarták őket:
„Ha nem akartok olyanok lenni, mint mi, menjetek a csudába!”
„Kénytelenek voltak újra meg újra fölkerekedni, mert a szívük mélyén még mindig reménykedtek, hogy egyszer majd találnak egy országot, ahol befogadják a Festőt, az Énekest meg a Mesemondót, és örülnek nekik.”
Amikor már végképp elhagyta őket minden remény azt tapasztalva, hogy sehol sincs rájuk szükség, a festő megrajzolta, amit vándorlásaik során láttak, az Énekes és Mesemondó pedig dalba és versbe öntötte bánatukat:
„Három barátról mesélek nektek,
kik rosszat senkinek soha nem tettek,
siklik az ecset, peng a gitár,
a képzelet szárnyán vidám mese száll,
apó és gyerek köréjük gyűltek,
a víg daloknak együtt örültek,
a poroszlók jöttek, nem kell az ének,
félre a mesét, dobd a képet,
mert ki titeket most még mulattatott,
gazfickó mind, hát vége a dalnak.”
Ekkor gyerekek gyűltek köréjük Harmónia országában, akik szintén elmenekültek a szülői nemtörődés elől:
„… bennünket, gyerekeket mindenhonnan elzavartak.
„Menj innen, Évike, ne zavard a felnőtteket!
„Maradj csöndben, Attila, itt a felnőttek beszélnek!”
„Most nem szabad énekelni, Ágika, zavarja apukát!”
„Ma nem érek rá mesélni Bandika, mert ki kell mosnom a piszkos ruhát!”
És akkor mi, gyerekek elhatároztuk, hogy keresünk egy helyet, ahol játszhatunk, énekelhetünk egymásnak úgy, hogy senkit se bosszantunk vele.”
„Hallottátok, barátaim? Ezeknek a gyerekeknek éppen ránk van szükségük. Dehogyis hajítjuk el a gitárt, a festékesdobozt meg a csillagos palástot! Most kezdődik a mi igazi életünk. Egy szónak is száz a vége; hazaérkeztünk!”