Írta: Bessenyei Gábor Kiadó: Könyvmolyképző, 2015 Oldalszám: 424   "Az Olimposz isteneire vadászni nem könnyű, mert amíg ők halhatatlanok, te nem..." Marcell, Erik és Adria meghökkentő dolgot lát: valaki lezuhan az égből. Ráadásul túléli. Amikor az aszfaltba krátert ütő, füstölgő testet figyelik, még nem sejtik, hogy hamarosan belekeverednek egy múltbéli összeesküvésbe és a rég elfeledett görög istenek hatalmi viaskodásába. Valaki azt akarja, hogy az Olimposz isteneinek korszaka soha ne múljon el. És soha ne szülessen meg a jövő. Marcell és Adria, a folyton akadékoskodó Erikkel különös, lebilincselő kalandra indulnak. Visszautaznak az időben, hogy leleplezzék az áruló istent, és megtalálják a jelenből ellopott tárgyat, ami nélkül a pusztító terv nem valósulhat meg. Társukul szegődik egy örökké vérre szomjazó halálistennő, miközben állniuk kell a többi isten segítőkésznek tűnő rohamát is. De megbízhatnak-e bármelyikükben? Vagy épp az árulót engedik közel magukhoz? Ki merné megvádolni Arészt, Athénét, Héphaisztoszt, Hermészt, Poszeidónt, vagy épp Zeuszt? Mit ér a barátság? Hol kezdődik a bátorság? Egyetlen esélyük, ha megkezdik a nyomozást az összezuhanó időben, és az élővé vált görög mítoszokból összerakják a mozaik darabkáit. És kezdetét veszi az istenvadászat…

 

A történet főszerepében három kis tini áll, Erik, Adria és Marcell, akik “totálisan véletlenül” találkoznak a Sorsistennővel, és megkapják a megtisztelő feladatot, hogy mentsék meg a görög isteneket, és az egész világmindenséget, ehhez pedig visszarepíti őket az ókorba. Itt aztán megkezdődnek a kalandok, a gyerekek pedig önmaguk megismerésén túl bizonyságot tesznek a bátorságukról és az eszükről, hogy aztán tényleg meg legyen mentve a világ. Látszólag minden “véletlenül” történt, de aztán szépen-lassan kiderült, hogy hoppácska, mégiscsak van magyarázat. Számomra ettől sokkal hitelesebbé vált a regény, és még azt is el tudtam hinni, hogy három gyerek is lehet hős. Pláne mert a srácok hihetetlenül jól fel voltak építve, ráadásul gyönyörű ívet jártak be karakterfejlődés terén. Nagyon jól ábrázolta őket a szerző, de a legnagyobb kedvencem akkor is a Halál istennő Kéer volt, akinek egy-egy beszólásán hihetetlen jókat tudtam nevetni, és amúgy is, üdítő volt látni, hogy valaki ennyire változtatni akar az életén még akkor is, ha fél. A jövő harcosai nagy erőssége természetesen a görög mitológia volt. Mivel már rég tanultam és olvastam, számomra sok minden újdonságként hatott, vagy csak emlékeztem, de nem rémlett pontosan, ilyen volt például a fává változott Daphné története, vagy Héphaisztosz háttértörténete. Később beszélgettem Deszyvel a könyvről, és hát, ő jelezte, hogy nem minden pont úgy volt, mint a regényben, de mivel nekem ezek nem tűntek fel, ezért abszolút nem zavart a dolog, sőt, élvezettel faltam a sorokat és örültem, hogy ennyire jól bele tudta építeni a mitológiát a történetbe a szerző. A dramaturgiai ív felépítése sem volt semmi! Nem éreztem egy percig sem, hogy unatkoznék, gyönyörűen haladt előre a történet. Leginkább akkor vált letehetetlenné a könyv, amikor a szereplők útjai szétváltak, és külön-külön keveredtek kalandokba az ókori Görögországban. Ráadásul a fejezetek végén olyan ütős mini cliffhangerek voltak, hogy néha azt éreztem megőrülök, ha nem tudom meg mi történt velük. Pedig valahol sejtettem, hogy nem kell aggódni, úgyse halnak meg, de maga a horog olyannyira működött, annyira tudni akartam a dolgokat, hogy csak olvastam, és valamikor éjjel értem a végére, mert nem tudtam letenni.