A Gufó és a gombák az a fajta könyv, ami izgalomban tudja tartani az olvasót. Jó a szöveg, lehet rajta (opcionálisan) elgondolkodni (például Gufótól mennyire furcsa, hogy az egér elfogyasztása helyett inkább a kíváncsiságát és kalandvágyát részesíti előnyben -akkor ő most egy afféle (G)ufó a baglyok közt?). Az illusztrációk pedig még a sokadik átlapozás után is tartogatnak meglepetéseket. Takács Mari képei az éjszakai időponthoz igazodva dúskálnak a gyönyörű, vibráló kékekben, az incselkedő pirosakban, a barátságos mélybordókban, amitől a képek egyszerre árasztanak melegséget és izgalmat. Egyetlen rajz volt, amit elsőre nem értettem, de aztán a segítőkész gyerekem felvilágosított. Nem szíj van az egéren, hanem az egérhátizsákot tartó öv.  Az apró, jelentéktelennek tűnő, de mégis átgondolt, humorral fűszerezett részletekért, utalásokért még sokadszorra is elidőzöm a képeknél. Mindezek gondos tervezésről és aprólékos munkáról árulkodnak. Nem szívesen veszem el mástól a felfedezés örömét, így csak annyit árulok el, hogy a kedvenceim (ma) a gombák ruhái. Érdekes hozadéka az olvasásainknak, ahogy P is elkezdte böngészni az illusztrációkat, amikor elmeséltem neki, hogy miért nézegetem olyan hosszan a Hold, vagy a gombák képét, és mi vicceset találok bennük.  Forrás: Hintafa blog