Azóta is, ha Vitéz meg Csákó eszembe jut, szégyenkezés fog el. – Meséld tovább a kis lovat! Mi lett vele? – Úgy lett, ahogy nagypapa mondta neki: egészséges lett, mint a makk. És magyarul is megtanult egy-62kettőre. De akármilyen ügyes, jóindulatú ló volt, a földművesszakmát nem neki találták ki. Nehéz volt neki az eke; nehéz a nagy, vasalt szekér is. El kellett cserélni. – Elcserélni? A kis lovat? – Én is sajnáltam, de hiába, erősebb ló kellett. Nagypapa elvitte a vásárba Kicsit, vele még egy anyadisznót is, és hozott értük egy másik lovat. De ne félj, az is nagyon kedves ló volt. Még hogy kedves?! Látod, Madár, ezt is megérted, csak úgy lekedvesezlek negyven év távolából! Csupa csont, hatalmas ló volt Madár, minden elnagyolt volt rajta, ilyesféle lehetett Isten első vázlata, amikor eszébe jutott, hogy lovat is kellene teremteni. És ráadásul vak volt mind a két szemére. – Nem látott semmit? – Nem. – Akkor hogyan tudott az úton elmenni? – A kocsin mindig ült valaki, kezében volt a gyeplő, azzal elirányíthatta a lovat. De nem is nagyon kellett irányítani, hiszen mifelénk csak földutak voltak, és a vak ló nagyon biztonságosan elporoszkált a kerekek vájta mélyedésben. Ha hazafelé igyekezett, még az útelágazásokat sem tévesztette el soha, magától tudta, hol kell befordulni. Tudod, az állatoknak nagyon sok olyan képességük van, amit mi, emberek nem nagyon értünk. Sokáig elidőztünk aznap a szomszéd faluban, jócskán ránk esteledett, mire hazaindultunk. Apám sietni akart, s az országút helyett a rövidebb utat választotta, az erdőn keresztül. A fák között ránk szakadt a holdtalan éjszaka sötétje, csak abból sejtettük, merre kell mennünk, hogy az út fölött nem ért össze a fák koro63nája, s a nyiladékon beszüremlett az ég világosabb sávja. Madárnak persze mindegy volt, hogy éjszaka vagy nappal, ballagott szépen a kerék vájta mélyedésben. A kocsi barátságosan zörgött, kevés otthonosabb érzés van annál, amikor egy elhagyatott, éjszakába hulló tájon az apjához simulva szekerezik az ember a kerékzörgés védelmező zajába burkolózva. S egyszer csak Madár megállt. Összecsapott fölöttünk az erdő rejtelmes zajokkal teli csendje, az otthonos érzés elillant. „Na!” – mondta apám, és mozdított egyet a gyeplőszáron, hogy induljon el a ló. De az meg sem mozdult. Apám az ostorért nyúlt, odasuttyantott egyet. Madár fölhorkant, és ahelyett, hogy elindult volna, visszafelé tolta a kocsit. – Egy tüskés varabin volt az úton. – Nem egészen. Nagypapa leszállt a kocsiról, gyufát gyújtott. A picinyke láng, mint a lidércfény, imbolygott a ló előtt, a tárgyak körvonalai, mintegy fölnagyítva, felvillantak egy pillanatra, aztán csak a gyufaszál vörösen kunkorodó parazsa fénylett, s a fény után még teljesebbnek látszó sötétségben, mintha közvetlenül mellettem szólalt volna meg apám, pedig még mindig ott állt a ló előtt: „Lövészárok” – mondta. A háború óta nem jártunk arra, nem tudhattuk, hogy az erdőt lövészárkok szabdalják, s még senkinek sem volt érkezése betemetni őket. Nagy nehezen megfordultunk a keskeny erdei úton, s elindultunk az országút felé. Csak ott mondta apám: „Kitörhette volna a lábát.” – De megérezte a lövészárkot, igaz? – Láthatod. – Mitől érezte meg? – Talán a megbolygatott föld szagát érezte meg, ta64lán csak a veszélyt, nem tudom. Mint ahogy azt sem tudom, honnan érezte meg a Nagysaroknál, ahol négyfelé ágazott el az út, hogy merre kell fordulnia, ha haza akar menni. – Csak a ló ilyen nagyontudó? – Nem, nemcsak a ló. Nagyontudó a kutya is. Elmondom neked Nyúl bácsi kutyáját. – Ki volt az a Nyúl bácsi? – Akkor már egy másik pusztán laktunk, Tüskésen. Nagypapa ott dolgozott az állami gazdaságban. Nyúl bácsi gulyás volt, egy távoli legelőn őrizte a gazdaság növendékmarháit. Éjszakára beterelte őket egy karámba, s maga is ott aludt mellettük egy csőszkunyhófélében. A kutyáját Bogárnak hívták. Most jut eszembe, hogy majdnem minden pásztorkutyát, amit ismertem, vagy Bogárnak hívtak, vagy Ügyesnek. Pedig azt olvastam valahol, hogy a magyar pásztor leggyakrabban valamilyen vízről nevezi el a kutyáját: Siónak, Sajónak, Tiszának, a Bodrogról Bodrinak. Méghozzá babonából. Mert a kutya legcsúnyább betegsége a veszettség, s a veszett kutya állítólag irtózik a víztől. S úgy gondolták, ha már egyszer vízről van elnevezve, sohasem veszhet meg. De mondom: én egyetlen, vízről elnevezett pásztorkutyát sem ismertem, de Ügyest meg Bogárt több tucatot. – S miért éppen Bogárnak meg Ügyesnek hívták őket? – Bogárnak azért, mert mifelénk a pásztorkutyák többnyire feketék. – De a bogarak nem mind feketék! A katica piros, a kőrisbogár meg zöld. – Az igaz, de úgy látszik, ha a magyarok azt mondják: bogár, valami feketére gondolnak. Azért hívják a fekete hajat bogárfeketének, a sötét szemű embert meg bogárszeműnek. Nem hallottad még? – Nem. – Na, akkor most már ezt is tudod. Ügyesnek meg azért hívták őket, mert valóban nagyon ügyesek voltak. Pedig külsőre nem sokat mutattak ám! Közepes termetű kutyák voltak, fekete szőrük se rövid, se hosszú, hol voltak ők külsőre egy farkaskutyához vagy egy hannoveri vérebhez! Sehol. De amikor dolgozni kezdtek, tátva maradt a szád. Elég volt a gazda egy szava vagy szeme villanása, máris terelték vissza a nyájtól, kondától vagy gulyától elkóborolt jószágot (már attól függően, milyen állatot őriztek), de olyiknak szólni sem kellett, magától is tette a dolgát. – Ilyen ügyes volt a Nyúl bácsi kutyája is? – Azt nem tudom, mert terelni sohasem láttam. Akkor én már ritkán voltam Tüskésen, mert egyetemre jártam. De aznap éjjel otthon voltam, amikor egy kutya nyüszítésére ébredtünk. Nagypapa kiugrott az ágyból, kinézett az ablakon. „Affene – mondta –, valami baj van. Az öreg Nyúl kutyája.” Azzal már öltözött is, sötétben, hogy föl ne ébresszen bennünket, de akkor már ébren volt az egész család. Miért jött ide öt kilométerről az éjszaka kellős közepén ez a kutya? Hallottuk, ahogy nagypapával elzörög a kocsi, s egyikünk se tudott elaludni, csak azt a fájdalmas, szívszaggató nyüszítést hallottuk egyre. Pedig akkor hol volt már a kutya! Ahogy meglátta az induló kocsit, eltűnt. Nagypapa már ott találta Bogárt a pásztorkunyhó előtt, ott már nem nyüszített, riadtan, behúzott farokkal álldogált. 66Nagypapa egy darabig szólongatta Nyúl bácsit, s amikor nem kapott választ, gyufát gyújtott, és bevilágított a kunyhóba. Rögtön látta, hogy Nyúl bácsi halott. – Azért nyüszített a kutya? – Tudod, sokat gondolkoztunk rajta, hogy mikor indulhatott el. Már akkor, amikor az öreg rosszul lett? Vagy csak azután, hogy meghalt? Honnan tudta, hogy „szólni” kell valakinek? Miért éppen nagypapát választotta? De hát erre sohasem kaptunk választ. Csak azt tudjuk, hogy valami olyasmit csinált, amit egy kutyától nem várhat el az ember. – A ti kutyáitok is ilyen okosak voltak? – Hát, hogy ez okosság-e, vagy valami más, nem tudom. S ha akarod, a mi kutyáinkról is tudok neked mesélni valami emlékezetest. Melyikről meséljek? Gyöngyösről? Tücsökről? Mackóról? – Mackóról. – Tulajdonképpen nem is a mi kutyánk volt. Inkább a házé, ahova költöztünk. Megjött apám levele a pesti kollégiumba: „Elköltöztünk, ezután már ne Sárszentlőrincen keress bennünket, két állomással korábban szállj le a vonatról, és Tüskésre gyere haza.” Elmagyarázta a levélben pontosan, hogy melyik házban keressem őket; nem volt nehéz, négy-öt házból állt az egész puszta. És itt következett Mackó: „Kérlek, hogy legközelebb, szokásodtól eltérően, ne bejelentés nélkül gyere, mert a ház tartozékaként egy kuvasszal is gazdagodtunk, akkora, mint egy borjú, és igen vad természetű, ha éjjel találsz jönni, nem enged be a házba. Írj, kimegyek eléd az állomásra.” Persze hogy nem írtam. – Ilyen bátor voltál? 67 – Dehogyis. Az az igazság, hogy megfeledkeztem a kutyáról. Olyan két kilométernyire volt az állomástól a puszta, boldogan ballagtam az országúton, mert nagyon szerettem az elhagyatott vidék éjszakai neszeit, a felhők között bujkáló holdat, a kukoricatáblák sejtelmes zizegését, a kövek roppanását a talpam alatt és a nagy tágasságot, amit a város kőrengetegében sohasem érez az ember. A Sárvíz hídjáról már felderengtek előttem ismeretlen új otthonom épületei, és akkor villámcsapásként eszembe jutott: a kutya! Na, most mi lesz? Megtaláltam a házat, bent állt egy drótkerítéssel övezett nagy kert mélyén, ablakai sötétek. Tétovázva álltam a rozzant léckapu előtt, s aztán azt gondoltam, lesz, ami lesz. Benyitottam. A kapu nyikordulására egy fehérlő árny magasodott föl a ház mellett. Mi az, hogy borjú, mint egy elefánt, gondoltam ijedten, és rissz-rossz vulkánfíber bőröndömet magam elé kaptam, mint egy pajzsot. Legalább ugatna ez a dög! De nem ugatott, rakétasebességgel megindult felém, még kiáltani sem volt időm, már ott volt, megszagolt, és vadul ugrálni kezdett. Először azt gondoltam, megbolondult, de ahogy felocsúdtam az ijedtségből, rájöttem, hogy örül. Nekem! Akit az életben sohasem látott. Akinek szüleit, testvéreit is mindössze egy hónapja ismeri. Gondolhatod, milyen boldogan zörögtem az ablakon. Nagypapa álmosan kinézett, és rögtön azt kérdezte: „A kutya?” Oldalt mutattam, láthatta, hogy ott áll Mackó, és csóválja a farkát. „Megismert?” „Úgy látszik” – mondtam, és akkor nem is találtam ebben semmi különöset, de azóta sokat gondolkoztam rajta, honnan érezte meg a kutya, hogy új gazdája családjához tartozom. Ha ugyan gazdájának érezte apámat. Hiszen előbb lakott ott, mint 6869mi. Gondolhatta azt is, hogy ő a gazda, és mi vagyunk a befogadottak. – Miért nem ment el a régi gazdájával? – Azt mondják, hogy vannak állatok, amelyek nem elsősorban a gazdájukhoz, hanem a házhoz ragaszkodnak. Ilyen a macska, és a kutyák közül a kuvasz. Ha meggondolom, lehet is ebben valami. Tovább>