Egyik reggel, amikor Lea a rajzos asztalnál piros tulipánokat meg sárga nárciszokat rajzolgatott, az óvó néninek eszébe jutott a tavasz.   Az is eszébe jutott, hogy a tavasz akkor szokott megérkezni, amikor a gyerekek elkergetik a telet. A gyerekeknek pedig erről a farsang jutott eszébe, amikor bolondozni lehet egész nap, sőt, egész héten, és mindenféle maskarába öltözve táncolni meg télkergetőket kiabálni. Peti el is határozta, hogy valami ijesztőnek fog majd beöltözni, mondjuk rendőr bácsinak, hogy a hideg idő úgy megijedjen tőle, hogy jövő télig ne is legyen kedve visszajönni. Lea tavasztündér akart lenni, akitől majd kinyílnak a virágok és hazajönnek a költöző madarak. Maja királylány, Dorci kiscica, Réka lovacska, Dani hegymászó, Zétény tűzoltó, Roli kalóz, Levente repülőkutya, Zsófi és Györgyi pedig tanító néni, esetleg iskolás nagylány. Az óvó néni csak annyit mondott a gyerekeknek, ne öltözzenek harci díszbe, nehogy úgy járjanak, mint ő, óvodás korában. A harci díszen mindenki nevetett, aztán Lea megkérdezte: – Miért, te hogy jártál, óvó néni? – Hát úgy, hogy egy dobozban álltam egész nap. Szinte ki sem láttam belőle és mozogni is alig-alig tudtam. A kis lyukakon keresztül, amiket az apukám a dobozra vágott, bámultam a mulatozó, vidám gyerekeket, és szomorkodtam, hogy velem nem játszanak. Talán nem is tudták, hogy benne vagyok a dobozban! – De miért voltál a dobozban? – kíváncsiskodott Maja. – Minek öltöztél? Talán házikónak? – Vagy dobozos tejnek? – találgatott Dorci. – Biztos szemeteskukának! – heherészett Peti. De ezen rajta kívül senki sem nevetett. Amikor a gyerekeknek több ötletük már nem volt, az óvó néni azt mondta: – Robotnak öltöztem, Mikrobinak, a kedvenc rajzfilmemből, akit a tévéből ismertem. A gyerekek megfogadták az óvó néni tanácsát, hogy nem öltöznek harci díszbe, mert farsangkor ők inkább mulatozni szeretnének, mint szomorkodni. Megbeszélték, hogy mindenki csak egyvalamit húz magára, valami kényelmeset, de olyat, amitől a tündér tündér, a rendőr bácsi rendőr bácsi lesz. Ma reggel a gyerekek nagy izgalommal érkeztek az óvodába. Mint mindig, Ákos volt az első. Anyukája rákötözte a derekára a hosszú, bojtos farkát, és már mehetett is kedvére oroszlánkodni. Csak hát az óvó nénit nem találta sehol. Helyette a dadus néni ült a csoportszobában, és kötögetett. – Az óvó néni hol van? – kérdezte Ákos félszegen, az oroszlánfarkát gyűrögetve. – A konyhában – felelte a dadus néni. – Már biztos főzi a kötényemben a finom teát és szeli a mazsolás kalácsot! – aztán mosolygósan hozzátette: – Mert képzeld, az óvó néni dadusnak öltözött, én pedig óvó néninek. Ákos megértette a csereberét, négykézlábra ereszkedett, és nekiállt oroszlánkodni. A szavannán gazellára vadászott, ha megszomjazott, a folyóból ivott, és néha oroszlánosan ordított. Nem sokkal később megérkezett Dani is, hátán nagy hátizsákkal. A hátizsákban mindenféle dolog volt, ami a túléléshez szükséges magas hegyeken, ahol már csak a madár meg a hegymászó jár. Szalámis szendvics, egy palack málnaszörp, napszemüveg, ha vakítana a hó, egy csomag papírzsebkendő, ha a nagy hidegben eleredne az orra, naptej még a nyaraásból, ragtapasz, fényképezőgép, látcső és az alvós cimborája, aki nélkül a híres hegymászó nem tudna elaludni a világ legmagasabb csúcsán. Zétény volt a harmadik, aki az óvodába érkezett, hátán a porszívó csövével. – Ez meg mi? – kérdezte Dani. – Porszívózni akarsz? – Dehogy! – mordult rá Zétény. – Nem látod, hogy ez egy tűzoltócső? Ezzel spriccelem a vizet, ha oltani kell! De a porszívócsövet, vagyis a tűzoltóslagot már le is vette a hátáról, mert nem volt túl kényelmes, és mert Dani a bordásfalra, a világ legmagasabb hegyére, a Csomolungma csúcsára hívta hegyet mászni. Dorcinak az anyukája cicafüleket varrt a hajráfjára, a cicajelmezhez. Maja aranyszínű papírból királylánykoronát húzott a fejére, a lábára pedig kopogós cipőt vett. Roli egy kék kendővel bekötötte az egyik szemét, pont, mint a kalózok, aztán amikor a másik szemével keveset látott, a kék kendőt feltolta a homlokára kalózfejpántnak. Zsófi tanár néni iskolás füzeteket hozott. Kockásat és csíkosat, hogy megtanítsa Györgyit, hogyan kell a betűket a csíkok közé rajzolni. Lea a legszebb ruháját választotta tavasztündérruhának. A pörgőset, amelyiken rózsaszínű, kék és narancssárga virágok vannak. A hátára felvette a tündérszárnyait, és hogy a tavasztündér-öltözékhezvirágillata is legyen, reggel, mielőtt elindultak otthonról, beszaladt a fürdőszobába anyukája illatos parfümjéért, és alaposan befújta velea ruháját, a haját, a szandálját, de még a harisnyáját is. A virágillat körbelengte Leát! Az anyukája morgolódott, amiért Lea így körbeillatosította magát a parfümmel. – Ebből csak egy egészen keveset szabad! – magyarázta Leának. – Különben nagyon erős az illata! De már nem maradt idő átöltözni, így hát Lea virágillatú kölnifelhőben ment az óvodába. – Mi ez a büdös? – kérdezte Peti, miután lehuppant Lea mellé az öltözőszekrényeknél. – Ez nem büdös! – nézett rá dühösen Lea. – Hanem finom virágillat! – azzal már reppent volna be a csoportszobába, de Peti megállította. – Hé! Rajtad nem is egyvalami van! Ez nem ér! Lea meghökkent. Végignézett magán, a pörgős ruhán meg a tündérszárnyakon, azzal odavágta Petinek:     – De igenis egy! A tündérszárny! A pörgős szoknya nem számít, mert ruha amúgy is kell. – És ez a büdös pacsuliszag? Az meg még egy! – vitatkozott tovább Peti, de amikor Lea épp nekirontott volna, hogy a parfüm nem is büdös, és nem is pacsuli, hanem finom virágillat, és nem számít még egynek, odalépett hozzájuk a dadus néninek öltözött óvó néni. Felkapta a seprűt, és vadul sepregetni kezdett vele. De nem ám csak a padlót! Hanem a kabátokat, a falra akasztott gyerekrajzokat, a kinti cipőket, aztán meg a folyosón álldogáló gyerekeket. – Itt egy porszem, ott egy szöszmösz! – viccelődött, és besepregette Petit, a rendőr bácsit, a sapkájával, a sípjával és a gumibotjával együtt, Leát, a tavasztündért pedig a virágos-pörgős szoknyájával meg a szárnyacskáival a csoportszobába, hogy csak a virágillat maradt utánuk. A gyerekek nevettek, kacagtak! Kézen fogva menekültek a seprű elől az oroszlánon, a hegymászókon, a repülőkutyákon át egészen a rajzos asztalig. Ott aztán bebújtak az asztal alá, hogy menedéket keressenek maguknak, az óvó néni pedig továbbtáncolt a seprűjével a babaszoba felé, másik porcicát keresni. Peti és Lea az asztal alatt kuporogva figyelték, mit csinál. Aztán amikor az óvó néni már Dorci cicánál és Maja királylánynál sepregetett, Lea felkiáltott: – Rajzoljunk! – Jó! – rikkantott Peti. – Rajzoljunk körforgalmat! – Te rajzolj körforgalmat – egyezett bele Lea –, én pedig a közepére tavaszi virágokat! De amikor a ceruzákért nyúltak, az asztal közepén, a csuporban a színes ceruzák helyén fogkeféket találtak. – Hát ez meg mi? – néztek egymásra csodálkozó szemekkel a gyerekek. Aztán észrevették, hogy Zsófi és Györgyi vidáman, a fogkeféket a festékbe mártva betűket rajzolgat – mert úgy látszik, farsangkor bármi megtörténhet –, és ők is kedvet kaptak hozzá, hogy kipróbálák a fogkefével rajzolást. Peti fogott egy fogkefét, és a piros festékbe dugta. Aztán egy nagy karikát festett vele a papírra. A fogkefe sörtéi csíkokat húztak, mintha a körforgalomba beforduló autók féknyomai lettek volna. Petinek ez nagyon tetszett. – Most én következem! – szólt Lea. Fogkeféjét lila, sárga és kék festékbe mártva, apró virágokat fröcscsentett a körforgalom közepére. Gyönyörű körforgalom kerekedett fékcsíkokkal és a közepén tavaszi virágokkal! Egyszer csak Dani kiáltott le a világ legmagasabb hegycsúcsáról: – Villák a láthatáron! És tényleg, a gyerekek akárhová néztek, mindenhol villákra bukkantak. Az építőkockák között, a dadus néni összekontyolt hajában, a mazsolás kalácsba szúrva, a babaruhák közé dugva, a fogmosó poharakban, a kinti cipőkben. Villák mindenhol, de mindenhol! A gyerekek nagyokat rötyögve, egymással versenyezve gyűjtögették össze őket. Amikor már minden villa megvolt, az óvó néninek öltözött dadus néni táncolni hívta a gyerekeket. De vidám talpalávaló helyett lassú, nyivákolós altatódalt énekelt. A gyerekek megpróbáltak rá táncolni, de csak jobbra-balra dőltek a nevetéstől! Így ment a bolondozás, bohóckodás, tréfálkozás egész délelőtt. Hol az óvó néninek öltözött dadus néni talált ki valami mókát, hol pedig a dadus néninek öltözött óvó néni viccelődött. Kint, a hideg esőben aztán télkergetéssel folytatódott a farsangolás. A hegymászók, tűzoltók, rendőr bácsik, kalózok, repülőkutyák és oroszlánok vastag fadarabokkal, a tavasztündérek, cicák, királylányok, iskolás nagylányok és tanító nénik pedig csörgőkkel és cintányérral árták körbe-körbe az udvart, hangosan kiabálva: – Utáljuk a hideget, elkergetjük a telet! Meguntuk a hideget, várjuk már a meleget! De hiába, a tavaszra még várni kellett. Csak esett egész nap, és csupa sár volt minden. Egyedül a gyerekek kedve tavaszodott ki. Szüreti mulatság>>