Furcsa egy tabutémát feszegető írónő szemére vetni, hogy túlságosan kesztyűs kézzel, finomkodóan bánik a történettel, pedig erről van szó. Persze nem lehet tudni, hogy Hanika kinek szánta a könyvét, és ez már önmagában bonyolulttá teszi a kérdést: gyerekeknek vagy felnőtteknek? Kamaszoknak? Olyanoknak, akiket érint a téma személyesen is, vagy olyan olvasóknak, akiket nem?     Az a helyzet ugyanis, hogy Malvina életében a zaklatáson túl, ami nyilván borzasztó és félelmetes, minden pontosan úgy alakul, ahogy alakulnia kell. Szerelembe esik, viszontszeretik, megértő segítőre talál a szomszéd néni személyében, aki mindent felismer és amatőr lélekbúvár módján noszogatja a beismerésre, majd amikor végül elhatározza magát, hogy beszél a nagyapja által elkövetettekről, csodálatos módon baleset történik, nagyapa kórházba kerül, és nem kell végignéznünk, ahogy Malvina a rendőrségre megy. Ha ez a regény olyan gyerekeknek szól, akiket molesztálnak, akkor még megértem az író szándékát.     Ha viszont, és ez a valószínűbb, abban szeretne olvasói segítségére lenni, hogy felismerje a körülötte lévő világban megeső bűntetteket, tragédiákat és azok következményeit, akkor nem alkudhatna meg, nem érhetné be félmegoldásokkal.     Ennek a regénynek, bármilyen furcsán hangozzon is ez, olyannak kellene lennie, mint egy felvilágosító könyvnek: a szörnyűségeket a maguk teljes valójában, kompromisszumok nélkül megmutatnia (és itt természetesen nem a regény szexualitására gondolok). A megalázottság, magányosság, bűntudat sokkal mélyebb és borzasztóbb kálváriáján mehet keresztül egy hasonló sorsú kislány, és nagyon kicsi annak a valószínűsége, hogy ennyi odafigyelő, szerető, tapintatos ember vegye körül, hogy azonnal megértően fogadják és elhiggyék a történetét, hogy a nagypapa véletlenül rosszul legyen, és hogy az egész zaklatási ügy ilyen gyorsan, szinte következmények nélkül lezáruljon.     Az írónő reálisan ábrázolja azt, hogy Malvina szülei mennyire nem hiszik, nem akarják elhinni a kislány által bevallottakat – ez az az út, amit az írónőnek következetesen be kellett volna járnia ahhoz, hogy egy igazán reális, bár kétségkívül katartikusan kegyetlen történetet adjon az olvasói kezébe. Így viszont a Soha senkinek félkész, be nem fejezett érzetet kelt, mintha az írónő maga is félt volna témája borzalmasságától. Bátorság nélkül azonban nem megy. Malvinának sem ment.   Nagyon jó dolognak tartom a könyv megírását, a témaválasztást, a családon belüli erőszakról és zaklatásról szóló diskurzus elkezdését, de úgy gondolom, bőven van még kibeszélni- és megírnivaló ebben a tabutémában.   Forrás: meseutaca (2011. december 2.)