Hol volt, hol nem volt, egy nem is olyan messzi vidéken élt egy szegény legény. Egy szép napon elhatározta, hogy mit tegyen mást, vándorútra indul. Ment egyik faluból a másikba, rongyosan és egyre éhesebben. De bizony nem kínálták meg sehol egy falás kenyérrel vagy egy kicsi meleg levessel. Bekérdezett egyik házhoz is, a másik házhoz is. Hol reá uszították a kutyát, hol pedig szóba sem álltak vele.   Hát, így ahogy menegetett, elgondolkodott: “Ha már isten vendégszeretetből nem osztogatott sokat errefelé, talán észből sem volt olyan bőkezű.” Fel is vett a kapuból egy követ, s bement a legelső házhoz. Éppen egy öregasszonyé volt. – Jó napot, öreganyám! – Adjon isten, te legény! – Hát, hogy s mint szolgál az egészsége? – Szolgál, ahogy szolgál, hát legény uramnak hogy szolgál? – Nekem is szolgál valahogy, csak éhes vagyok, ennék valamit, ha volna, ha adna szívesen. – Jaj, lelkem, legény uram, adnék én, ha volna. De én is olyan szegény vagyok, mint a templom egere. Semmim sincs, tiszta üres a kamarám, padlásom, mindenem. – Hát én nem vagyok annyira szegény, nekem van itt a zsebemben, né, egy jókora kő. Ebből én tudnék levest főzni, csak kéne egy üstöcske vagy fazék, amiben megfőzzem. – Hát azt éppen adhatok, mert fazekam van elég, csak nincs, amit beletegyek. Na, megmosta a legény a követ, és szépen beletette a fazékba. Tüzet rakott az öregasszony. Vizet töltött a legény a kőre, s odatette főni. Egy jó hosszú fakanállal megkevergette. Leste az öregasszony, mire a legény szakértően megkóstolta. – Hát jónak jó de ha egy kicsi só volna benne, akkor még jobb lenne. – Hozok én sót, van nekem! Beletette a legény a sót, megkevergeti, s azt mondja: – Tudja, ha lenne egy kanálka zsírja, akkor aztán igazán jó lenne. – Van nekem az is, hozok én! – dicsekedett az öregasszony. Hozott egy kanál zsírt, azt is beleeresztették oda a fazékba. Kevergeti a legény, kóstolja, majd megint megszólal: – Hát tudja-e, szoktam én kőleveskét főzni, de abban még kolbász is volt. Hogy az milyen jóízű! – Van nekem kolbászom is, hozok én egy darabot a kamarából. – Hozzon akkor két darabot öreganyám, nekem is kell egy darab s magának is – szólt utána a legény. – Hozok, hozok! – és már hozta is az öregasszony a két darab kolbászt. A szegény legény beleeresztette azt is a fazékba. Kevergeti, kóstolja. – Tudja-e, ha van egypár szem krumplija, azt meghántanánk, s ide beleaprítanánk, s még ha zöldségje is volna, az csudi jó volna… (megadná a módját egészen.) – Van nekem az is, hozom már… Hamar hozott egy kis sárgarépát, petrezselymet, pityókát, megtisztították s beletették a levesbe. Kevergeti a legényke, ízleli, s odanyújtja a kanalat az öregasszonynak. – Kóstolja csak meg, most be jó! Megkóstolja az öregasszony, s igen nyalja a szája szélét. – Jaj, hát sohase hittem volna, hogy a kőből ilyen jó levest lehessen főzni. Még hagyták egy kicsit rotyogni, aztán megszólalt megint a szegény legény: – Egypár szem rizskása is jó lenne, de ugye, az már biztos nincsen? – Van nekem az is – tüsténkedett az öregasszony. Hamar még egypár szem rizst is beleszórtak, s akkor megsimította elégedetten a hasát a legény. – Ez most már éppen olyan, amilyenre én szoktam főzni! Megvárták, hogy megfőjön. Kitöltött a szegény legény egy nagy tányérral magának, eggyel az öregasszonynak, és jóízűen bekanalazták. Az öregasszony nem győzött csodálkozni, hogy lehet kőből ilyen jó levest főzni. Mikor aztán jóllaktak, odafordult a legényhez. – Mondja, legény uram, nem adná el ezt a követ? Sokszor az sincs, amit főzzek, ebből én milyen jó levest tudnék kotyvasztani. – Dehogynem, száz forintért bizony odaadom! Az öregasszony hamar odaadta a száz forintot, és a leves maradék aljából kiszedve a követ, egy tiszta törlőruhába belegöngyölte, s jól elrejtette a kamrában, hogy neki legyen, mikor levest akar főzni. A szegény legény a száz forinttal a zsebében nagy gyorsan elbúcsúzott, nehogy az öregasszony meggondolja magát, s visszakérje. Most, hogy jóllakott, s volt már száz forintja is, vígan rótta az útját napestig. S ha ismét irigyke vidékre tévedt, tudta hogy az út szélén heverő mihaszna kövekkel mindig jóllakhat, még ha nyersen oly rágósak is…