Mindkét esetben intenzív fantáziamunkát végez, s a belső képek már önmagukban is gyógyító (szorongáscsökkentő) hatásúak. A gyerekek kitalált történeteit nagyon komolyan kell venni, mégpedig sok más ok mellett leginkább azért, mert ezekben ölt testet az legféltettebb titka, ezeken keresztül lehet közelebb kerülni személyiségének mélyebb rétegeihez. A nehezen kommunikáló gyereket is szóra lehet bírni a mesék segítségével. Ennek egyik módszere talán még valóban Seherezádétól származik, aki mindig a legizgalmasabb résznél hagyta abba a mesélést, felcsigázva így a király kíváncsiságát, ugyanakkor újabb esélyt adva magának az életben maradásra. A gyerekek sem szeretik a befejezetlen meséket, s inkább maguk találják ki a mese végét, mintsem befejezés nélkül hagyják. A saját befejezés is sok mindent elárul róluk, s ez is éppúgy támpont lehet a további munkához, mint a rajzoltatás, bábozás, dramatikus játék. Másik módszer a szóra bírásra az, ha segítséget nyújtunk egy mese kitalálásához: megbeszéljük vele, hogy kik szerepeljenek a mesében, hol játszódjon a történet, milyenek legyenek a szereplők, és ki kivel legyen kapcsolatban. Néhány segítő mondat után csodálatos történeteket képesek kitalálni, amelyek már a kimondás által is feszültségcsökkentő hatásúak. Mert a meseterápiában a belső képek mellett a szavaknak is nagy jelentőségük van. A meseterápia sikere tulajdonképpen három tényezőtől függ: a megfelelő mese kiválasztásától, a befogadói attitűdtől és a mesemondó személyétől. A mesét mondó személynek rendelkeznie kell a mesemondók bölcsességével és tudásával, emlékeznie arra a kellően megbízható bölcseleti anyagra, amely az évszázadok alatt összegyűlt, és hosszú időn keresztül szóban hagyományozódott tovább generációról generációra. A mesemondónak azokat a tapasztalatokat kell közvetítenie, melyek valaha, mítoszokban élve, egy törzs szellemi kincsestárát képezték, következésképpen folyamatos ellenőrzés és „jóváhagyás” alatt álltak, majd amikor a mítoszok a darabjaikra hulltak, az egyes motívumok a mesékben őrződtek tovább. A mese segítő ereje épp abban áll, hogy a létünkre vonatkoztatható ismeretek, üzenetek sűrített formában jelennek meg benne, s a mesehallgató ezt a sűrített formát tölti meg saját élete eseményeivel. Ebből következően a meseterapeuta nem a pszichoterapeuta munkáját végzi, hanem a mesemondókét. A mesemondók mindig szoros kapcsolatban álltak a mesehallgatókkal, azonnali válaszokat adtak a mesehallgatás közbeni reakciókra, s úgy igazították a hallgatóság igényeihez, kedélyállapotához, szellemi színvonalához a meséket, hogy közben nem csorbítottak rajtuk. A mesemondó rengeteg energiát fejt ki annak érdekében, hogy elődeihez méltó módon adja tovább a rábízott történetet. Ez a hallatlan koncentráció és emlékezetmunka a meseterápiában szintén gyógyító erővel ruházza fel az elmondott (nem felolvasott) meséket.   Van még egy lényeges különbség a meseterápia és a pszichoterápia között. Nevezetesen az, hogy míg a pszichoterápia az elfojtás alatt álló sötét tartalmak vagy árnyoldalak után kutat, a meseterápiában az ember fénytermészete válik érdekessé. Ilyen értelemben a meseterápia nem is akar senkit meggyógyítani (mert nem is feltételezi senkiről, hogy beteg), hanem beavat a sors rejtelmeibe, mégpedig úgy, hogy e beavatás során igyekszik felszínre segíteni mindama a világosságot, ami a tudatban és a lélekben egyaránt adott minden ember számára, legfeljebb éppúgy tartós elfojtás alatt áll, mint az a bizonyos „szennyes”. Sheherezádénak három fiúgyermeke született a királytól az ezeregy éjszakán át tartó mesemondás során. Amikor ajkairól elfogyott a szó, azt kérte Sahrijár királytól, hogy mentse fel őt a halál alól a gyermekek kedvéért. A király bevallotta, hogy ezt már rég megtette, hiszen a mesék hallgatása közben egyre több „öröm borította be a király lakát”, s az uralkodó reggelente „boldogan kelt, áldással eltelten”. Micsoda gyönyörűség is ez az emberiség számára: a mesék gyógyító ereje által boldogan ébredni, áldással eltelten...   Dr. Boldizsár Ildikó