Nagyapa odaköltözött, de a kedve szomorú, borongós maradt. Már nem volt egyedül, de egyre jobban hiányzott a kert, a sok apró tennivaló. Úgy érezte, felesleges itt. Csak az vidította fel, ha délutánonként Zsoltival sétált a kiserdőben. Esténként sokáig mesélt neki. Ő maga talált ki meséket a kalózkapitányról meg a három részeges kalózról.   Andris egy napon észrevette, hogy Zsolti valamit szorongat a markában. – Mutasd meg! – Zsolti lassan szétnyitotta az ujjait. Puhafából faragott hajó volt a kezében, nem nagy, akkora, mint egy őszibarackmag. – Nagyapa faragta nekem. Képzeld, faragni is tud! Ez a kalózók hajója! Andris könyörögni kezdett. – Kérd meg, hogy faragjon nekem is! Kérd meg! – Jó, jó, majd szólok neki – ígérte meg nagylelkűen Zsolti. Hazaszaladt, és keresni kezdte nagypapát. Ilyenkor, ebéd után mindig otthon szokott lenni! Hiszen mi mást tehetne? Szunyókál, rádiót hallgat... Most nem volt sehol. Zsolti töprengeni kezdett. Talán lement a térre! Igazán szép, meleg tavaszi idő van! Leszaladt a térre. Kereste nagypapát a sakkozóknál – nem volt ott. A presszóba is benézett, ott sem találta. Körbeszaladta a kiserdőt – hiába. Beült a homokozóba, és töprengve szórta a homokot egyik tenyeréből a másikba. Andris szaladt oda hozzá, és orra alá dugta összeszorított markát. – Találd ki, mi van benne! – Katica. – Nem. – Kavics. – Nem. – Akkor szabad a gazda! Andris kinyitotta a markát. A tenyerén parányi hajó feküdt. Épp olyan, mint Zsoltié. Kalózhajó! – Honnan szedted? – ugrott fel Zsolti. – Nagyapa faragta nekem. – Hol van? Éppen őt keresem! – Ott ül a bokrok között! Gyere! Zsolti lába a földbe gyökerezett. Ott ült nagyapa, az ő nagyapja egy padon, és annyi, de annyi gyerek vette körül, hogy csak az ősz fejebúbja látszott a gyerekfejek gyűrűjében. – Mindenfélét farag. Bálnát is, meg sellőt is. És közben mesél a kalózokról! – Az én kalózaimról! – szorult össze Zsolti szíve. Sarkon fordult, és hazaszaladt. Apja, anyja aggódva figyelte. – Mi van ezzel a gyerekkel? Olyan szótlan, sápadt... Csak nem bujkál benne valami betegség? Vacsora után Zsolti ágyba bújt, és a fal felé fordult. Nem nézett föl akkor sem, amikor meghallotta az ismerős köhhentést. Nagyapja jött be, hogy esti mesét mondjon neki a kalózkapitányról meg a három részeges kalózról. – Zsolti! Alszol? – Nem – válaszolta Zsolti, és végre sírva fakadt. Úgy zokogott, hogy nagyapa csak nehezen értette meg, mi is a baja. – Miért... miért faragtál hajót... minden gyereknek... és miért mondtad el... a kalózokat nekik... amikor te... az én nagypapám vagy! Nagyapa az ágy szélére ült. – Persze hogy a tied vagyok! De tudod, ültem a téren, s épp egy delfint farigcsáltam, amikor gyűlni kezdtek körém a gyerekek. Néztek, bámultak szótlanul. Aztán az egyikük megkérdezte, kinek csinálom a delfint. Mondtam, a kalózoknak. Erre megkérdezték, kik azok a kalózok. Elmondtam nekik. – Az én meséimet! Az én kalózaimat! – szipogta Zsolti. – Ne irigykedj rájuk! Ezeknek a gyerekeknek sose mesél senki. S amiket elmondtam, azok mind régi mesék. Neked mindig újat mondok. A legeslegújabbat. Mert te vagy az én unokám. Zsolti szeme fölcsillant a sötétben. – Jó. Akkor kezdd is el a mait... Másnap a téren Zsolti büszkén figyelte a nagyapját. Ott ült egy padon, hajót faragott, s közben mesélt. Gyerekek szorongtak körülötte. Egyszerre huszonöt unokája lett! S az volt a legjobb, hogy a kalóznagypapa arcán nyoma sem volt már a szomorúságnak.