A kis szellem most már nyugodtan előmászhatott a ládából. Ilyenkor minden egyes alkalommal belegabalyodott a feje egy pókhálóba. Hiszen a padlásnak ebbe az eldugott zugába évek óta senki sem tette be a lábát, így a pókok keresztül-kasul szőtték, ráadásul rettentő nagy volt a por is. Még a pókhálók csücskeit is belepte. Ahogy a kis szellem hozzáért az egyikhez, szitálni kezdett a finom por, amitől tüsszentenie kellett. – Haaa-pci! Valahányszor kikászálódott a ládából, mindig belegabalyodott a feje egy pókhálóba, amiről mindig szitált a por, ő pedig mindig tüsszentett tőle. Így kezdte a napot. Vagyis az éjszakát. Azután megrázta magát, hogy tényleg fölébredjen. És mikor úgy érezte, most már tényleg ébren van, előlebegett a kémény mögül, és megkezdte éjszakai körútját. Súlytalan volt, mint a szellemek általában. Nem nyomott többet egy ködpamacsnál. Még jó, hogy nem indult útnak a kulcscsomója nélkül! A legkisebb széllökés is kénye-kedve szerint lökdöshette volna. De a kis szellem nemcsak emiatt hordta magával mindenhová a kulcscsomóját. Hanem azért is, mert ha meglóbálta, kinyílt előtte minden ajtó, méghozzá mind könnyedén, magától. Kulcsra zárt, lelakatolt, vagy csak betámasztott ajtók: a kulcsoknak mindegy volt, egyformán játszi könnyedséggel nyitották ki mindet! És nemcsak a szobák ajtajait, hanem a szekrényajtót, a kályhaajtót, a fiókot, a padlásablakot, a pince vasajtaját, de még az utazóbőröndöt is. Egy suhintás a kulcscsomóval, és bármi kinyílt. Még egy suhintás, és bezáródott. Még az egércsapda is. A kis szellem nagyon büszke volt a kulcsaira. „Mennyivel nehezebb volna nélkülük az életem!”, jutott eszébe nap mint nap. Ha rossz volt az idő, a kis szellem rendszerint a vármúzeum termeiben töltötte a kísértetek óráját: régi képek, páncélok, ágyúk, dárdák, szablyák és pisztolyok között. Azzal szórakozott, hogy a sisakrostélyokat nyitogatta, vagy a kőből faragott ágyúgolyókat gurigatta a kőpadlón. Nagy zajt csapott. Ha épp kedve volt, a lovagterem falára kifüggesztett aranykeretes festmények alakjaival társalgott.   – Jó estét, nagyjóuram! – köszöntötte például György Kázmér grófot, aki körülbelül ötszázötven évvel korábban volt a vár ura, és meglehetősen faragatlan fickó hírében állott. – Emlékszel-e még arra a régi októberi éjszakára, mikor fogadtál a cimboráiddal, hogy megfogsz és kihajítasz az ablakon? Meg kell mondanom, igencsak kihoztál a sodromból! Úgyhogy ne vedd rossz néven, hogy annyira rád ijesztettem. De azért még nem kellett volna rögtön kiugranod az ablakon, főleg hogy a harmadik emeleten volt a mulatság! Még jó, hogy a várárok cuppogós sarába pottyantál. De azt azért el kell ismerned, hogy rosszul is végződhetett volna a dolog… Máskor a kis szellem földig hajolt a gyönyörűséges grófnő, Genovéva Erzsébet Barbara képe előtt. Még négyszáz év sem telt el azóta, hogy segített megtalálni az úrnő értékes arany fülbevalóját, amit egy szarka csent el az ablakpárkányról. Vagy megállt az ádáz tekintetű, gubancos rőt szakállú, csipkegalléros, bőrzekés alak előtt, aki nem volt más, mint Torsten Torstenson, a rettegett svéd tábornok. A generális háromszázhuszonöt évvel korábban seregével megszállta a városkát és a várat is; de néhány nappal később szednie kellett a sátorfáját, és dolgavégezetlenül távozott seregével együtt. – Na, mi van, tábornok? – kacagott a kis szellem, ahányszor rápillantott a képre. – Attól tartok, a tudósok még mindig azon törik a fejüket, miért volt kegyelmednek annyira sietős annak idején. De ne aggódjon, én tudok titkot tartani. Legföljebb Uhu bácsinak mesélem el, imádja az ilyen történeteket. Remélem, nem gond!

Tovább>