Pernilla Stalfelt, a svéd múzeumpedagógus, író és illusztrátor, különleges kultúrtörténeti jelentőségű munkákat ad ki kezéből. Olyan témákat választ, és mutat be multikulturális tárlatként, amelyekről kevés az átfogó jellegű, egyenes beszéd. Magyar viszonylatban hiánypótló jellege miatt igen fontosnak tartom akkor is, ha (sokak számára) meghökkentő, felháborító, döbbenetes, szégyellnivaló, gusztustalan, nevetséges vagy éppen tabuként kezelt témák mondódnak ki. Furcsa mód, a gyerekek azonnal befogadják. És bár a felnőtt elképzeléseit vonultatja végig a „kiállításon”, nekünk mégis nehezebb kimondva-látva legyűrni a jól felépített illemfalakat és félelmeinket. Skandináv és nyugati országokban nagy népszerűségnek örvend a sorozat, számos neves díj tanúskodik erről. (2.) Magyarországon felháborodás övezi. Nem a magyar közízlésnek megfelelő, tetszetős könyvek ezek. Lelki-kulturális adottságaink miatt is lehet ez így. A könyvek igazi értéke viszont nem arányos az olvasótábor számával. A képregényes ismeretterjesztő egymástól különböző véleményeket sorakoztat föl a lehető legtermészetesebb mellérendeléssel. Nincs igazságtétel, nincs hierarchia, fontossági sorrend. Olyan képi és szövegmezőt teremt, amelyben minden igazság megfér.(3) Tudatosan folyamatosan felrúgja a  sztereotípiákat. Magas fokú toleranciával szünteti meg a beidegződések öntudatlan ismétlését. Az uralkodó nézetek folyamatos kifigurázása sajátos képi és szövegbeli morbid humor forrásává válik. Ilyen pl. amikor fölsorolja, hogy néhányan úgy hiszik, halálunk után csillagok leszünk az égbolton, mások azt gondolják, hogy jávorszarvas lesz belőlünk, aki meglátogatja Istent. És rögtön jön a fekete humor: „és ha hot-dog lesz belőlünk???!!! Segítsééég!!”. Béla, a vámpír, ahelyett, hogy ő szívná ki a néni vérét, 1000 szúnyog áldozata lesz. És együtt nevetünk rajta kárörömmel: „Úgy kell neki!”. Ugyanígy nevetésre fakaszt a „- Hogy érzed magad odalent, Vilikém? – Köszönöm jól, csak néha kicsit unalmas.” – párbeszéd. Stalfelt olykor a nyelvi kifejezésmódot képben figurázza ki. A Szeretlek könyvben a szerelemtől rózsaszín ködben botorkálást úgy rajzolja meg, hogy egy szál nadrágban kopasz figura éppen megbotlik egy kutyában. Az is vicces, amikor Ámor nyila eltalálja a fiatal párt, és a szemük, mintha kígyó bűvölte volna spirálos, a hajuk pedig – mint akik konnektorba nyúltak – égnek áll. Ez a humor segít bennünket, olvasókat, hogy az adott témát megfelelő eltávolodással, kívülállóként tekinthessük. Még véletlenül sem ad lehetőséget arra, hogy pl. mély gyászunkban elérzékenyüljünk. (Halálkönyv) Távol marad minden érzelgősségtől. Kifiguráz, kinevet. Ez lehet sértő, felháborító az olvasónak. Bár nem ez a célja!! Nagy Boldizsár írja, hogy „A kinevetés mindenkinek egyformán kijár itt, aki most nevet, azon hamarosan a többiek fognak nevetni. Ünnepről van szó ugyanis, az ünneplés apropója pedig nem az egyik vagy másik ideológia győzelme a másik felett, hanem maga a vélemények sokszínűsége, a különbözőségek együttléte, nevetés általi neutralizálódása és demokratizálódása.”(4)   Pernilla Stalfelt kimond és lerajzol olyan dolgokat, amik fölött szeretünk átsiklani, amiről szeretünk nem venni tudomást, amit szeretünk nem elmondani gyermekeinknek: hogy ritkán fiatalon is meghalhat az ember, hogy a kisbaba holtan is jöhet a világra, vagy lerajzolja, hogy a fütyi pontosan illeszkedik a lyukba (gondoljunk csak a gólya-mesékre!!), hogy a szeretet irányulhat pénzre, ételre (édességre, húsra), azonos neműre, állatra stb.. Olyanokat is, amiről nincs biztos, tudományosan megalapozott tudásunk: mi történik az emberrel halála után, hogy a csontváz kísértetként mászkálhat, hogy van, akiből vámpír lesz vagy kísértet. A gyermekkönyvek világában mindenképp szokatlan színfolt.   A felnőtt – legalábbis az én környezetemben – tagad, hárít, eufemizál, hallgat. Az a kényelmesebb neki. Én is kerültem az alkalmat, hogy a gyerekeimnek fölolvassam a könyveket. Mert válaszadásra provokál. Attól tartottam, hogy nem tudok elfogadható, megnyugtató, jó választ adni. Hagytam, hogy fölfedezzék a könyvet, ők kérjék, hogy olvassuk el. (A fiam 6 éves.) Nem volt elég egyszer elolvasni. Mindig figyelem a gyerekeim olvasás közbeni reakcióit, de ennyire sűrűn még sose tettem. A saját érzéseim, óvatosságom tanúskodtak arról, hogy bennem is erősek a felépített falak a kényes tabu-témákat illetően. Nem indítottam beszélgetést, hagytam, hogy ő kérdezzen. Olyanokat és azt, amit fel tud dolgozni, ami kérdéseket, esetleg félelmeket szül benne.   Családi körben a halált szándékosan nem hasonlítottuk össze az alvással. Nem szerettük volna, hogy az elalvással kapcsolatban bármiféle félelmek lépjenek föl. De a könyv szépen kihangsúlyozza a különbséget: a halott ember sápadt, kicsit sárgább. Nem használtam más kifejezést a halálra, mert nincs más kifejezés. Azazhogy van, egész sor: “elhagyott, belebújt a fafrakkjába, beadta a kulcsot, fűbe harapott, alulról szagolja az ibolyát, örök vadászmezőkre távozott” stb.   A fájdalmunk, saját veszteségélményünk viszont nem engedi meg a humort. Itt viszont nagyon jó, hogy kívülről szemlélhetünk. A fekete humorral ötvözött ismeretterjesztő képregény olyan posztmodern forma, amelynek lényege, hogy kérdőre vonja a bevésődött állításokat, anélkül, hogy végső konklúziót, egyetlen választ, „receptet” fogalmazna meg. A Halálkönyv és a Szeretlek könyv többnyire (ki)állító mondatokat fogalmaz meg, de mögöttük gyakran fölsejlik egy-egy kérdés. Az író eleve feltételez egy játékba hívható, kérdező olvasót. Megszólít, beszélgetésre, együtt gondolkodásra hív. Olyan párbeszéd-teret nyit, amely nem hoz zavarba, de amiben megvan a folyamatos átértékelés lehetősége.   Az első meghökkentő élmény után eljutunk oda, hogy tudunk röhögni a mulandóság fölött is. A mondatok tárgyilagosak, sokszor feltételesek. A kép viszont a groteszk, nehéz helyzeteket, tényeket, mély (pozitív és negatív) érzéseket humorral oldja fel. Ez az összetett esztétikai minőség az átlagos olvasónak furcsa, mert ötvöződnek benne a fenséges és torz vonások, a komikus elemek a félelmetessel, ezáltal egyszerre vált(hat) ki az olvasóból rémületet és nevetést.   A halált nehéz megérteni, titokzatosnak tűnik, „de valamit azért tudunk róla” – írja Pernilla Stalfelt. Például, hogy minden élőlény meghal egyszer. Ami engem nagyon megfog, hogy a halált az élet szolgálatában láttatja, hogy a haláltudat az életöröm egyik forrása lehet. A mexikóiak nem szomorkodni járnak ki a temetőbe, vidáman piknikeznek a halottakkal, azok kedvenc zenéjét hallgatják, csokoládé-halálfejekkel díszítik a temetőt és boldog karneváli együttlétben táncolnak, örülnek a találkozásnak. Ez fehérgyász.   A keresztény temetési szertartásban kihangsúlyozza azt a tényt, hogy minden kellék: koszorú, virág, égő gyertya, zászló, ének, szép (búcsú)beszéd díszítő jellegű. Minél szebb, annál inkább megmutatja a szeretetünket. A halott lelkével gondolatban való beszélgetés, a virág elhelyezése a síron stb.  mind-mind (nem testhez kötött) szeretetünk kifejeződése. Minden halál abban nyeri el értelmét, hogy helyet biztosít az új életnek. Az „azért van így, hogy minden új, ami a világra jön, elférjen a földgolyón” mondat mögött mély filozófiai kérdés fogalmazódik meg: mi a célja, mi értelme van a halálnak? Hogy új teret adjon a szeretetnek? (1) A Kakikönyvet, Halálkönyvet, Nebánts! Könyvet, Szeretlek könyvet a Vivandra Kiadó gondozásában, Polonyi Benigna fordításában olvashatják a magyar ajkúak. (2) 1996-ban a Harboken (Hajkönyv) megkapja a svéd illusztrátorok legrangosabb díját: az Elsa Beskow-díjat. 2001-ben a legjobb svéd szerzőnek járó Astrid Lindgren-díjat, a legjobb gyermekkönyv írónak járó Heffaklumpe-, majd a gyermekkultúra területén egyedülálló alkotásért járó német Klax-díjat. (3) Vö. Nagy Boldizsár: Az eldönthetetlenség ünneplése. Csodaceruza 35., 2008. VII. évfolyam, 24 o., http:// kritikusvagyok.sfblogs.net/2008/05/28/az-eldonthetetlenseg-%20unneplese/ (4) Uo. Forrás: konyvmutatvanyosok.wordpress.com