A Puedlo kiadó találta ki 1999-ben. Én akkor még „csak” kortársírónak számítottam, de ők megneszelték, hogy nagylélegzetű történetek megírására is képes vagyok. Úgy voltak vele, hogy a regény hellyel-közel üzlet is, erről engem is meggyőztek, és már írtam is nekik az első óegyiptomi témájú regényt. Ők pedig, megállapodásunk szerint találtak egy franciás csengésű nevet, mert kikötöttem, hogy angolszász hangzású ne legyen. Nem akarok tizenkettő egy tucat nevet. Mit jelent számodra az írás, az irodalom? Önmegvalósítás és/vagy kultúrmisszió? Mindkettő. Ha nem írnék, talán, sőt, bizonyára boldogtalan lennék. És már annyiszor nyilatkoztam, hogy unom is magamat, de ennél igazabbat nem tudok mondani: „azért vagyok a világban, hogy megvalósítsam gyermekkori álmaimat.” Még mindig azokat a regényeket írom, amelyeket tizenöt éves korom alatt nem találtam meg szülőfalum könyvtárában, mivel még nem írta meg senki. Egy kaland az élet, és én most már nagyon „gazdag” vagyok, hiszen olyan sok történetet agyaltam ki magam és mások szórakoztatására, hogy igazából nagyon nem is lenne szükségem többre. Ó, dehogy nem! Még, még, még mesélni!  Melyik korosztálynak írsz a legszívesebben és miért? A véletlen úgy hozta, hogy a gyerekekkel is megtalálom a hangot, a tizenévesek, huszonévesek is kedvelnek, a korosztályommal is elvagyok, az idősebbekhez pedig plátói szerelem fűz. Mégis azt kell mondanom, hogy az óegyiptomi, ógörög, régi arab és régi japán történelmi tematikájú könyveimet a tizenéves ifjú hölgyek sajátították ki maguknak leginkább. Ez afféle öntörvényű metamorfózis. Pedig óvatosan bánok a romantikával, kerülöm a cukorszirup módszereket, a szlenges modernség felé se hajlok el. Valami lehet a történetvezetésben, a nyelvhasználatom dallamában, ami miatt kedves számukra az én elbeszélő stílusom.    Milyen számodra az ideális olvasó? Olyan, aki az élet szépségét keresi mindenben, mindenhol. Optimista, akár ok nélkül is, de érző és megbocsátó lélek. Tehát olyan, amilyen én is vagyok. Az én olvasóm szeresse a természetet, szeresse az embert, élmény szintre emelje a hétköznap apró történéseit, ne bántson meg soha senkit akképp, ahogy ő sem szeretné, ha úgy megbántanák. Érezze meg, hogy a történetbe mindig elbújtatok valami kis plusz információt, aminek az életben hasznát veheti, ne csak átlapozza azt, mint „fölösleges” epizódot. És a legfontosabb, hogy tudjon szeretni szeretettel és szerelemmel, ahogyan én imádom őt már akkor látatlanban, amikor még csak írom a történetet. Mert szellemen keresztül érintkezi valami meghatóan intim, éteri együttlét.     Zenészként kezdted a pályafutásodat. Hogyan tudod a két médiumot – irodalom és zene – összeegyeztetni? Hatással van-e a zeneiséged az írásaidra és fordítva? Kiegészítik, avagy háttérbe szorítják egymást? Soha nem szorították egymást háttérbe. Úgy vélem, én zenészként is „mesemondó” vagyok, és íróként is muzsikus. Akiben van ehhez érzékenység, az kihallja írásaimból a ritmust, a harmóniát, több olvasótól megkaptam már, hogy énekelnek a soraim. Lehetséges, én ezt meg nem tudom erősíteni, hiszen másképpen hallok belülről. Mindenesetre egy jó számot vagy egy jó regényt megírni egyaránt felelősség. És nagy „ügy”! Némely pragmatikus olvasóm némelykor megfed, hogy túl sok lelkiséget, mítikumot használok például a történelmi regényeimben, inkább maradjak racionális. Bolond lennék megfogadni. Én a muzikálisan és érzelmileg is érzékeny emberek írója óhajtok maradni.        Mit gondolsz a különféle médiumok hatásáról a mai emberekre, különösen a fiatalokra nézve? Szerinted hol a helye, és milyen szerep juthat az irodalomnak a jelenkor egyre erőteljesebben gyorsuló, információ orientált világában? A világ megkergült, és azt mutatja, mintha jól érezné magát kergülten. Meghökkenve lesem a televíziós társaságok mániás agitálásait, és azt kell gondolnom: lassan mindenki megőrül. Valamennyi csatorna azt harsogja a képembe: „maradjon egész nap velünk!… Érdemes minket nézni!… Jól választ, ha bennünket választ!… És elképesztő technikával, virtuális túlzásokkal, impozáns trükkök garmadával, hatásos zenei aláfestéssel csalnak az értéktelenség bűnbarlangjába, az agy-sorvasztás gagyi tartományába. A fiatalok abszolút veszélyben vannak, főleg azok, akiknek a szülei belenyugodtak a média korlátlan hatalmába, és engedik, sőt maguk is bámulják a léleksenyvesztő, káros műsorokat, amely a szemnek „rágógumi”. Nagyon sajnálom a fiatalokat, de az egész társadalmat, sőt a tágabb értelemben vett világunkért is aggódnom kell, hogy így eltorzult a látásmód. Oly mértékben felgyorsult minden, s ezáltal elhatalmasodott ma az, ami silány, ami káros, hogy nem tudok megoldást javasolni. Hiszen egy ilyen társadalom, amelyben ennyire elveszett az egyén arányérzéke, az általános skizofrénia felé száguld. És elmagányosodunk, nyomkodjuk otthon egyedül a számítógép klaviatúráját, és már visszük magunkkal az internetet a falon kívülre mobiltelefonokon, és se látunk, se hallunk, mert a fülünkben lóg a vezeték. – És ne is szóljon senki hozzám, mert én nem vagyok jelen a valós világban, keressetek a virtuálisban! – Ó, és hol a helye itt az írott művészetnek? Először kívánnom kell egy nyugodt, nem szegénységben tengődő társadalmat, törődő, felelős szülőkkel, elkötelezett pedagógusegyéniségekkel… Nem folytatom, mert elmegy a kedvem, és oda lesz híres optimizmusom… Én nagyon köszönöm annak a pár százezer embernek, főleg a fiataloknak, akik minden nehézség, sokkhatás dacára könyveket hajlandóak olvasni. Más oldalról az irodalom, az írásművészet mindig fennmarad, míg ember él a földön, mert a forgatókönyvet, a filmek szövegét csak le kell írnia egy hozzáértő írónak.       Mennyire fontos számodra a visszajelzés, hogyan fogadod a kritikát akár a szakma, akár az olvasók részéről?  A visszajelzések terén el vagyok kényeztetve. Már a legelső ifjúsági regényem után is kaptam olvasói leveleket, aztán amikor a történelmi regénysorozatom beindult, ugyancsak hozott a postás hagyományos borítékot. Aztán „modern” ember lettem, a konvencionális levelekről átnyergeltem az e-mailezésre. Nagyon fontos számomra a visszajelzés, abból én sokat tanulok. Olyan dolgokat, amelyek segítenek, és rámutat olyan sajátságokra is, amikről eddig nem szereztem tudomást. Példának okáért épp egy idén megjelent könyvem visszhangja ébresztett rá egy nyilvánvaló olvasói lelkületre. (A fény leányáról van szó.) Nagyon sokat készültem rá, hatalmas kutatómunkát végeztem Hatsepszut korából, és a regényt szándékoltan egy kissé zaklatott, neurotikus nyelvezettel írtam meg, érzékeltetve ezzel is főhősnőm, a kis fehérmájú udvarhölgy, Tetiseri lelkületét. Amikor elkészültem vele, nagyon elégedett voltam, gondolván: na, ez aztán robbanni fog, micsoda téma, nyelvezet, erotika! Hatalmasat koppantam. Azok a tizenéves lányok, akik rögtön ráharaptak a könyvre, szó szerint elátkoztak és nagyon dühös véleményeket fogalmaztak meg. Teljesen mást kaptak, mint amit tőlem megszoktak. Nem akartak azonosulni a könnyűvérű, meggondolatlan Tetiserivel, akinek az életútja ráadásul lefelé hanyatlik, így csapnivalónak ítélték a könyvet. Ilyen vélemények hangzottak el: „katasztrofális”, „pocsék”, „perverz” stb… És ettől én szinte összeomlottam, ám szerencsére A fény leányát megtalálták maguknak a „nagylányok” is, akik már ismerik az élet fonákságait, így a regény tetszésindexét, hogy úgy mondjam, valamelyest föltornázták. Minden kritikát szívesen veszek, ha értelmes. Lehet akár elmarasztaló is. Az egy-két szavas vélemény – én sem vagyok tökéletes! – azonban felbőszít. Pld.: a könyv rossz, a regény szemétre való. Mert ezek nem vélemények. Tartom magam ahhoz a régi szlogenhez: „rossz könyv nincs, legfeljebb az olvasó rosszul választott.” Kik azok az emberek illetve művek akár az irodalom, akár a zene világából, akik/amik inspirálnak? Legelőbb Szörényi Levente volt az „istenem”, a csúf, deviáns beatzenész. Énekeltem a dalait úton-útfélen. Szüleimnek tetszet a dolog, kezembe nyomtak egy cirokseprőt, felállítottak a ruhásládára és kérték, hogy énekeljem el a Little Richardot. És én úgy nyomtam, mint egy pacsirta, éles gyermekhangomat még a szomszédban is hallották. Később aztán jött az Omega, az LGT, a külföldiek, a Deep Purple, a Led Zeppelin, a Genesis, Mike Oldfield, stb. Ma is szeretek sok jó együttest, zenészt, de példaképeim már nincsenek, mint ifjonti éveimben. Az irodalom terén legelőbb Gárdonyi, Fehér Tibor, Jókai, Móricz, Fekete István érintettek meg. Aztán felsorolni sem tudom már, ki mindenki volt rám hatással. Pár nevet azért megemlítek, de sokan kimaradnak: Szerb Antal, Kosztolányi Dezső, Örkény István, Konrád György, Bohumil Hrabal, Alberto Moravia, Robert Merle, Dragoszláv Mihálylovics, Isaac Asimov, Arisztotelész, Mark Twain, Ivo Andric, Dosztojevszkij, Gorkij, Bulgakov, Mika Waltari, Émile Zola, Axel Munthe, Jean-Paul Sartre… Művek: Z. J. Novák: Mese a nyulacskáról, amelyik a jégen akart csúszkálni. Grimm: Bátyácska és húgocska; Gárdonyi: Egri csillagok; Kolozsvári Endre: Az ördög apostolai; Merle: Sziget, Malevil; Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg; Mika Waltari: Szinuhe, Mikael, Mikael Hakim; Kadare: Fellegvár; Ivo Andric: Híd a Drinán; Dosztojevszkij: Félkegyelmű; Konrád György: Inga; Jean-Paul Sartre: Undor; Kosztolányi: Édes Anna; Arisztotelész: Politika; Faludi György: Rotterdami Erasmus… stb. Most éppen ezek jutottak eszembe, de ennél sokkal több mű inspirált.    A jó alkotáshoz egyaránt szükség van írástechnikára és tehetségre, ám ezek arányáról megoszlanak a vélemények. Mit gondolsz erről? Vitázik a két oldal, s ennek a vitának, úgy tűnik, soha nem lesz vége. Az egyik fél, amelyikbe magamat is sorolom, azt mondja: legyen a regénynek elmesélhető története, amely eleve megfogja az olvasót. És ezen belül, illetve ezen fölül lehet a színvonalat emelni különleges leírásokkal, az ismereteket a benyomásokat ügyesen, egyéni módon tálalni. A másik oldal azt mondja: a lineáris tartalom már idejétmúlt, elég, ha az írásmű újszerű emóciókat közvetít a nyelv maximális kihasználásával, új szavak, kifejezések betoldásával. Én azt vallom, ha a színvonal kielégítő, mind az egyik, mind a másik alkotási mód nagyszerű és csodálatos. Még annyit, hogy nekem fontos az olvasó, valakinek viszont nem annyira. Ez is jól van így. Több mint húsz könyvet írtál, melyik az a zsáner, amiben a leginkább otthon érzed magad, és mi az, amiről úgy érzed, kihívás lehet, amiben szeretnéd magad a jövőben kipróbálni? Szerénytelenség nélkül mondhatom, valamennyi zsánerben otthon érzem magam. Az egyes szám első személyben meg az egyes szám harmadik személyben is. Sőt azt a merészséget is elkövettem, hogy egyes szám első személyben női szemszögből írtam regényt, nem is egyet. És sikeresek lettek! Mostanában jobban csodálkozom ezen, mint tizenkét évvel ezelőtt, amikor merészen elkezdtem A fáraó lányát írni. Manapság a kortársírók kísérleteznek az egyes szám második személlyel, páran azt érzik egyfajta új verziónak, talán megújhodásnak. Tehát kívülről szemlélik magukat: „Fáradt, enervált vagy? A kávédat sincs kedved odatenni? Gondolataid kuszáltak, mint a házad kertjében burjánzó muhar? Talán föl kéne Őt hívnod? Talán? De most olyan életunt vagy, hogy kihallaná a hangodból. Akkor inkább majd később. De mikor?” Tehát most ez mintha trendi lenne, én ritkán, egy regényen belül helyenként alkalmazom, de ebben a stílusban nem írnék meg egy teljes regényt. Modoros, tudálékos, borzong tőle a hátam. Nos, a jövőben szeretnék igazi életrajzokat írni, már van is kiválasztott neves, híres személyem. És természetesen a tulajdon memoáromat is megírom majd, az is nagyon inspirál. Milyen jó is lesz az emlékeimnek élni idősebb koromban!     Melyek azok a témák, amelyek a leginkább foglalkoztatnak, és amelyeket szívesen beépítesz az írásaidba? A filozófia, amelyet egyedi módon ugyan, de nagy kedvvel szívom magamba, kevés regényemből marad ki. Szereplőim nagy része töprengő, filozófus alkatok, akik többnyire állandó szellemi fejlődésben vannak. Kivétel A fény leánya hősnője. Kedvenc filozófusaim: Arisztotelész, Konfucius, Jézus, Erasmus, Kant, Kierkegaard, Hegel, Lukács, Jean-Paul Sartre, Freud, Bibó.  Ezen kívül természetesen én sem bújhatok ki a bőrömből, mindegyik főhősömben hellyel-közel ott vagyok. Óvatosan persze a konkrét történetekkel, mert a valódi jelenetek majd a „NAGY” önéletrajzi regényemet fogják gazdagítani. Ha pedig nőkről írok, vallatóra fogom a bennem lévő „gyengébbik nemű” fantomlelket – van bennem! –, hozzá rakom a megannyi ifjúkori tapasztalatot, amikor szoknyák után futkostam, és megismerkedtem lányokkal. Aztán maga a házasélet is egy óriási kincsesbánya, minden nyűgével, csodájával együtt. Csak halkan jegyzem meg, ha egy férfi túl jó és erkölcsös, inkább ájtatos zsoltárokat írjon, mint kalandregényt.   Mennyi idő és háttérmunka számodra megírni egy történelmi kalandregényt? Ezt már, a tapasztalatok után, elég jól be tudtam határolni. Regényeim 400-600 ezer karakter között mozognak, amelyet 5-7 száz munkaóra alatt abszolválok. Időben pedig általában fél év.  A háttérmunka azonban szinte kiszámíthatatlan. Amikor írom a korfestő históriát, feldúlom a dolgozószobám, tűvé teszem a könyvtárat, bármilyen sajtót a kezembe veszek, látens módon a témához illeszkedő írásokat, jegyzeteket keresek. Bármikor eszembe jut egy kifejezés, összefüggés, azt gyorsan egy cetlire lejegyzem, nehogy elfelejtődjön. Tehát csak akkor nem koncentrálok a készülő történetre, ha mélyen, álomtalanul alszom. Én ezt elviselem, erre képes vagyok, sokan belegebednének. Ezért tudnak nagyon kevesen megírni mondjuk több, mint harminc kötetet egy életen át. Én már a kiváltságosok klubjához tartozom, pedig ezt nem terveztem el, csak úgy jött. És nem mindig üdvösség, sokszor bizony kereszt.    Hogyan írsz? Van-e valamilyen „különc” szokásod (olyasmire gondolok, hogy először kézzel írsz-e, avagy egyből szövegszerkesztőbe, hogyan hangolódsz rá az alkotófolyamatra, kiknek mutatod meg először a nyers szöveget, stb.)? Szenvedtél-e valaha írói blokktól, ha igen, hogyan oldottad meg? Kezdetben golyóstollal írtam franciakockás ívekre. Pontosabban az első öt regényt és a Nem történt semmi novelláskötet kisprózáit tulajdon kezemmel körmöltem le. A feleségem pedig írógépbe kopogta. Sejtelmem sincs, meddig tartott volna ez, talán életem végéig, mint Szepes Mária esetében, de Vámos Miklós is köztudottan kézzel ír, ám bejött az asztali számítógép, benne a szövegszerkesztő programmal. Valamikor 2000 környékén egyszerre csak elkezdtem a klaviatúrán pötyögni, és azóta már legalább húsz magam billentyűzött kötetnél tartok. Természetesen csak a két mutatóujjamat használom, mint rendes „fakezű”! Ahogy leülök a félkész regény elé, visszaolvasok egy oldalt, és a történet folytatódik az agyamban. Születési rendellenesség, nem kell érte szenvednem. Már gyermekkorban is képes voltam barátaimnak, osztálytársaimnak vég nélküli történeteket rögtönöznöm. Néha felpattanok a székről, lejátszom a párbeszédet, mert úgy jobban kijönnek a hibák – szerencsére nem hall és lát senki, nagy a házunk, talán megrettenne tőlem. Ha egy gondolat csikorog, szobabiciklire pattanok, letekerek 4-5 percet és mindjárt jobban működik a „fikciógyártó központom.” Történelmi regény esetében mégsem ilyen egyszerű, hiszen a hitelességet komolyan kell venni. Tényközlésnél elmerülök az internet adathalmazában, vagy az íróasztal mellett előzőleg felhalmozott könyvekbe temetkezem. Ilyenkor csak olvasok, vagyis tanulok… olvasok… tanulok… Szerencsére számomra ismeretlen az ún. írói blokk. Nem csupán azért, mert gazdag a képzelőerőm, hanem mert óriási rutinra tettem szert az elmúlt húsz év alatt. A nyers regényt legelőször az én okos, művelt és kritikus felségem olvassa el. Ha nem elég tapintatos a javítás és javaslattevés terén, összeveszünk. Naná! Olyan érzékeny vagyok rá, hogy az csoda. Én alkottam meg vérrel-verejtékkel, nem ő! Egyáltalán nem lehet csodálkozni azon, hogy voltak már művészek és élnek is a planétán, akik megverik a magáról megfeledkezett kritikus, intrikus műkedvelőt. Fél éves hatalmas munkát valaki csak félvállról leszól?!       A tavalyi Könyvhét újdonsága volt a Meliki című regényed. Mesélj egy kicsit a kapcsolatodról a Könyvmolyképző kiadóval, és arról, honnan jött Meliki ötlete, miben más ez a regény, mint a többi. Legalább három éve kezdtem el a kiadó felé nézdegélni. Első leveleimre még nemigen jött válasz, aztán valami történt, nem tudom, Katona Ildikó váratlanul érdeklődő levelet írt. Valahogy minden megélénkült és megpezsdült, rengeteget beszéltünk, egyeztettük elképzeléseinket: hogy találjunk közös nevezőt? És találtunk. Azon túl, hogy egy „vérbeli írót” a Könyvmolyképző okosan alkalmaz, a szerkesztők emberi kvalitásai is figyelemreméltóak. Megbízhatóak, aranyosak, és Ők, ellentétben sok „furcsa” kiadóval, vallják, hogy a könyv üzlet is. Tehát ebből a szempontból a felfogás nyugat-európai. A Meliki a legérzékibb regény, amit valaha írtam. Természetesen az alapgondolata legalább húsz évre nyúlik vissza. Érdekelt a török világ Magyarországon, és olvastam is sok ehhez kapcsolódó regényt. Aztán egyszer csak felmerült bennem az a kényszer, hogy a török világot a saját környezetében ábrázoljam. És kitaláltam egy megrázó történetet.     A Könyvmolyképző kiadónál decemberben megjelent egy mesekönyved. Hogyhogy meseírásra adtad a fejed, miért fontos számodra ez a történet? Milyen tapasztalatokkal gazdagodtál az alkotófolyamat során? A mesét én mindig és most is szerettem és nagyra tartom. Gyermekkorom estéinek meghatározó eseménye volt a mese. Nem tudtam elaludni mese nélkül. Valakinek mesélnie kellett, akár könyvből, akár eszéből. A nagynénikéim – mert sokan éltünk ám akkoriban egy rakáson – könyvekből olvasták, ám nagypapa a saját kútfőjéből mondta. És az volt az igazi! Mert az valahogy autentikusabb, azt a rögtönzés jellemzi, ami már önmagában is izgalmasabb. Nos, amikor a fiaim értelme kinyílt, három-négy éves koruk körül, tehát már birtokában voltak a képzelőerőnek, elkezdtem nekik meséket rögtönözni. Ekkor én már több kötetes regényíró voltam. A meséket együtt alakítottam velük, meghallgattam találó javaslataikat, s beépítettem a történetekbe. Másnap leírtam az így együtt összerakott kis „elmeszüleményt” és elkezdtem beküldözgetni városom újságszerkesztőségébe. És csodák csodájára, ha élhetek ezzel a meseszerű kifejezéssel, a Közhírré Tétetik hónapról-hónapra megjelentette mindet. Én aztán az újságokat összegyűjtöttem, és gondosam elraktam. Ez 1995-96-ban történt. 2012 novemberében Katona Ildikó azt találta kérdezni tőlem, hogy nem tudok-e véletlenül mesét írni. És én nyomban odaadtam neki a megőrzött, már többszörösen letesztelt meséket.  Gazdag tapasztalataim alakultak ki a mesékkel kapcsolatban az évtizedek során. A mesék nem csak gyerekeknek szólnak, hanem mindenkinek. Az nem baj, ha egy író nem képes olyan beavatott szférába lépni, hogy mesét tudjon írni, de persze olyat, amilyet élveznek a gyerekek, csak ne dicsekedjék vele. Mert a mesék értékeit, ahogyan a gyermekkort sem szabad átlépni, elfelejteni. Minden emberben ott kell, hogy legyen a romlatlan gyerek, mert aki azt elveszíti, savanyú felnőtt lesz és bármilyen gonosztettre képes. Mindig is tudtam, hogy a mesemondói képesség kiváltság, és az a felnőtt, aki a gyerekekkel szót ért, nem törpe, hanem óriás.      Milyen rövid vagy hosszú távú terveid vannak? Most írom Az utolsó Jezsuita című regényt Fonyódi Tibivel együtt. Ez a rendkívüli történet májusban kerül kiadásra. Továbbá nagyon szeretném, ha a Könyvmolyképző elkezdené tavasszal kiadni az ifjúsági trilógiámat, amelyet éppen Neki írtam, és egy teljes év megfeszített munkája van benne. A munkacíme: Ki az a lány. Ilyen regény még nem született Magyarországon. A tűzbe is bemennék érte. Ha egyetlen tanácsot adhatnál egy éppen szárnyát próbálgató írónak, mi lenne az? Ha író szeretne lenni, az olvasást nem úszhatja meg, és soha nem hanyagolhatja el. Ez talán kereszt, de e nélkül aligha boldogul. Köszönöm az interjút, kívánok további szép sikereket!