A három tündérke ágyán madárpihével töltött, puha, meleg dunyha dagadozott. Fényecske és Pillécske párnája rózsaszirommal volt töltve, mert ők a rózsaillatot szerették, a Zefíré pedig tölgyfalombbal, mert ő a fanyarabb, férfiasabb illatot kedvelte. A szobácskához parányi éléskamra is tartozott. Itt, a Zefír által barkácsolt polcokon, szép rendben sorakoztak eleségeik: a tölgymakk-kupacsokban tárolt virágméz – amelyet a vadméhektől kaptak ajándékba –, valamint málna- és szederíz. Zsákocskákba csomagolva volt ott még bőven mogyoró, bükkmakk, aszalt gyümölcs meg sok más finomság. Zefír éppen dolgozott: a nyúlszőrből nemezt készített, hogy hármuk számára csizmácskákat, bundácskákat és kucsmácskákat szabjon belőle, mert kint nagyon hideg volt. Csak úgy roppantak a fák a fagytól. – Az emberek is nagyra értékelik a nyúlszőrkalapot – mondta álmodozva Pillécske. – És szeretek nemezcsizmában járni, mert az jó meleg. – Drága, drága Zefírkém! Kérlek, szabd csinosra a bundácskáinkat meg a csizmácskáinkat! – hízelgett Fényecske. – Élénkpiros berkenyegombokkal díszítve igazán remekül festenek majd! – lelkendezett Pillécske. – Ugye, most „drága Zefírkém” vagyok – zsörtölődött Zefír. – Máskormeg: „Zefír, hozd ide, Zefír, vidd oda!” – ki nem fogytok a parancsolgatásból. Különben is az a fontos, hogy a csizma meg a bunda jó meleg legyen, a csinosság nem számít. Az én csizmámat nagyobbra szabom, hogy szénát dughassak bele, úgy melegebb. – Jaj, ne! – kiáltották egyszerre a tündérkék ijedten. – A miénket ne szabad nagyobbra, hogy csinos legyen. – És kérlek, drága Zefírkém, tűzd rá a kucsmánkra azt a szép kék tollat, amit még ősszel kaptunk Matyitól, a szajkótól. Milyen jól fog kinézni! – mondta Pillécske. – Jól van, no – egyezett bele Zefír, és nekilátott a munkának. – Légy szíves, told közelebb azt a világító tölcsérgombát, hogy jobban lássak! – mondta fontoskodva. Fényecske készségesen eleget tett Zefír kérésének, és a világító gombát az asztal közepére helyezte. A három bunda, kucsma és csizma remekre sikeredett. Fényecske és Pillécske nem győzött eleget forgolódni a tükör előtt. A tükröt még a nyáron egy kiránduló veszítette el az erdőben. Ami az embernek zsebtükör volt, a tündérkéknek olyan nagy, hogy tetőtől-talpig láthatták magukat benne. Mondanom sem kell, hogy a szobában a díszhelyet foglalta el. – Na, most már indulhatunk. Nézzünk körül az erdőben, lássuk, mi a teendő! – mondta Zefír. Kinyitotta az ajtót, és a három tündérke kiröppent a nagy fehérségbe. Az első, akit megpillantottak, Cibóka volt, a mókus. Buzgón hányta a cigánykereket a zúzmarás faágakon. Hol a fák törzsén és koronájában ugrált, hol a havon rohangált. – Hát te mit csinálsz itt? – kérdezte szigorúan Pillécske. – Nem látod? Tornászom. Nagyon hideg van, egy kis fürge testmozgással próbálom felmelegíteni meggémberedett tagjaimat. – Ne füllents, Cibó! Nemcsak tornászol, hanem az éléskamrádat iskeresed. Azt a helyet, ahova még az ősszel a makkot, mogyorót rejtetted, s most a nagy fehérségben sehol sem találod. Ugye, megmondtam, tegyél oda valami jelet, hogy rátalálj! De az ősszel nagy volt a mellényed, hogy neked ilyesmire nincs szükséged. Most meg korog a gyomrod, s mert üres a hasad, jobban fázol – korholta Cibókát Pillécske. – Így igaz! – pislogott bűntudatosan Cibó. – Azért ne keseregj, gyere el hozzánk, majd adunk neked a miénkből – nyugtatta meg a vacogó mókust Pillécske. Kaján, a róka, a hóra szorított orral, szimatolva rohant Tapsi nyomában, hogy elkapja a fürge nyuszit, amelyik nagyon is tud vigyáznia bundájára. Kaján magában morfondírozott, az erdő törvényét hajtogatva. „Élni kell, s ahhoz, hogy élj, enned kell.” Egyszerre azonban az ígéretes nyúlnyomnak vége szakadt, Tapsi eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. – Talán elrepült? – forgolódott Kaján tanácstalanul, bamba képpel, a saját tengelye körül. – Jaj, de buta vagy! – kuncogott a bokor tövében Tapsi. – Így jár az, aki csak az orra után megy! Még mindig nem tanultad meg a fortélyunkat, amellyel túljárunk az eszeden! A saját nyomunkon nyargalunk vissza, aztán egy hatalmas ugrással oldalra szökkenünk, és te máris azt hiszed, hogy elrepültünk. Kaján bánatosan kullogott hazafelé. Mindössze egy egérkét sikerült zsákmányolnia, ami bizony sovány falat, a fél fogára sem elég. Kaján elérkezett a nagy bükkfa tövében levő rókalyukhoz, föld alatti lakásához, ahol a párja már várta. – Na, sehol semmi? – mordult rá. – Eredj, fogjál te is magadnak! – mondta kelletlenül Kaján, és nyomban összegömbölyödött, mert így kisebb lett a testfelülete és kevésbéfázott. Hamarosan vakarózni kezdett. – Sok itt a bolha – vakarta hevesen a füle tövét. – Tavasszal, mielőtt kicsinyeink lesznek, alaposan ki kell majd takarítani és szellőztetni, mert ez a sok bolha egyszerűen elviselhetetlen. A föld alatti lakás másik szárnyában ezalatt Torzon-Borz, a borz beszélgetett párjával. – Az ősszel ugye kértelek, építsünk magunknak saját otthont – mondta szemrehányóan Torzon-Borzné. – Ezek a társas lakások egyszerűen kibírhatatlanok. Kajánék, mi tagadás, rendetlenek és mocskosak. Minden szemetet széthánynak a házuk körül. És – már megbocsáss – ott könnyítenek magukon, ahol rájuk jön. Nincs olyan csinos ürítkezőcsészéjük, a lakásuktól messze, mint nekünk. És a bolhák is átugrálnak ide. – Igazad van, tavasszal majd elköltözünk, de most nincs itt az ideje. Most pihenjünk, és ha tudunk, aludjunk – mondta álmosan, nagyokat ásítva Torzon-Borz. Közben a három tündérke tovább folytatta ellenőrző körútját. – Sok itt a nyom a frissen hullott hóban, és ez nagy baj! – állapította meg Pillécske. – Nézd, erre járt Kaján, itt vágott át Zili, az őz, és Röfiék, a vaddisznók is erre csatangoltak. Ilyenkor szokták a vadászok járni az erdőt, ez a sok nyom pedig az állatok árulója lehet. Ha észreveszik, összevissza lövöldöznek, és a végén még eltalálnak valakit – aggodalmaskodott Pillécske. – Kérlek, Zefikém, szitálj egy kis hódarát a nyomokra, hogy eltűnjenek! – Cirr-rikk – kiáltott ki a behavazott bokor alól Rik, a fogolykakaska. – Kérlek, Zefi, ide is, ide is, hogy még védettebb és rejtettebb legyen a búvóhelyünk. – Jó, jó, úgy lesz, már megyek is a szitámért – röppent el Zefír. – Mi meg gyorsan menjünk haza, mert nemezcsizma ide, nyúlszőrbunda oda, egészen átfáztunk – mondta Fényecske. És mindketten a Tündérlak felé vették útjukat.   Február – Jaj, drága, drága Zefikém, nem tudnál valamit tenni, hogy ne süvítsen ilyen kegyetlenül ez a jeges északi szél? – Sajnos, Fényecske, ez meghaladja az én hatáskörömet, nem tehetek semmit. Az északi szél nagyobb úr, mint én, de megunja egyszer, és elkotródik innen, csak ki kell várni. – Juj, hogy bevág ezen a repedésen! Pedig az ősszel, amikor megkértem rá őket, a méhecskék minden rést betömtek viasszal és növényi gyantával, amit az emberek propolisznak hívnak. De az ilyen viharos szél ellen mit sem ér! – kesergett Pillécske. – Azonnal megerősítem a szigetelést szárított mohával és kóccal. Most csak az a fontos, hogy ne nyissuk ki az ajtót és ne menjünk ki, mert ha felkap ez a vihar, úgy elsodor bennünket, hogy talán soha többé nem találunk haza – mondta bölcsen Zefír. Közben Torzon-Borzné is mozgolódni kezdett biztonságos földalatti vackában, és orrával megbökdöste férjurát: – Nem kellene kinézned egy kicsit? Úgy hallottam, egyes erdőkben nemcsak a medvét, hanem a borzot is időjósnak tartják...   Forrás: Kiss Bitay Éva: Az erdő lakói