Hamar Nóra Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiatal király, aki rettegésben tartotta népét. Sértett, féltékeny szíve nem nyugodott, s egy napon száműzte királyöccsét. Véglegesen. Nem csak az országból, nem csak az egész birodalomból, az egész világból űzte ki. Kiebrudalta egy másik valóságba a fiút. Azt a másik valóságot akár a miénknek is mondhatnánk: van benne egy Párizs nevű város, annak egy utcájában egy cukrászműhely, abban egy férj és feleség, akik az idegen gyereket befogadják, szeretik. A huszadik század harmincas éveiben járunk.   Ezen korszak világába tanul bele a különös, múlt nélküli gyerek, ennek a társadalomnak nyelvét tanulja meg, és saját bőrén tapasztalja a gyötrelmeit, hogy Joshua Perle néven élni, harcolni, és főleg emlékezni tudjon benne. A rejtélyt, Joshua múltját, emlékezésének keserűvé minősült tárgyát sokkal később, a nyolcvanas évek derekán kezdi felgöngyölíteni egy fotográfus fiú. Egy elbűvölő lány iránt fellobbant szerelem vezeti őt Joshua útjába, s annak felismeréséhez, hogy párhuzamos világokban létezünk.   A Perle könyve (Le livre de Perle) című, 2014-ben megjelenet regényében Fombelle több történet szálát fonja egymásba. Helyenként elhallgat, előre és visszaugrik az időben, majd mesteri módon, “a mi sem egyszerűbb” természetességével veszi fel a mesélés fonalát, mint ahogy más nagyobb lélegzetvételű regényeiben, az Ágrólszakadt Tóbiásban és a Vangóban is. Mindig annyit árul el, amennyi az adott szereplő perspektívája előtt az adott pillanatban és helyzetben megmutatkozhat. Ezen történetszerkesztési úton haladva fedi fel fokozatosan az olvasó előtt, hogy a valóságot, mint olyat itt két világ alkotja: a mi, (európai) történelmi világunk, melyet fizikai törvényszerűségek és társadalmi meghatározottságok jellemeznek, és egy mesevilág, melyben tündérek, mágusok, varázslatok élnek. A két világ viszonyát Fombelle J. M. Barrie Peter Pánjának megidézésével foglalja össze a könyv végén:  “Valahányszor valaki azt mondja: nem hiszek a mesékben és a tündérekben, leesik valahol egy kis tündér a földre, és meghal.”   A párhuzamos világok viszonya sokrétű, különféle módokon kapcsolódnak vagy különülnek el egymástól, s a létezés változatos struktúráit és alappillérjeit teremtik meg. Fombelle ebben a regényében azzal alkot egymástól nem teljesen független és függetleníthető két világot, hogy a tündérmesék világának saját ontológiát kölcsönöz, a dolgok valós, bár rejtőzködő rendjével ruházza fel azt. Mintha azt üzenné játékosan a sorok között: tudjuk, hogy a mesék és tündérmesék befolyásolják életünket, tudjuk, hogy sokunk számára érvényes, egyetemes emberi igazságokat hordoznak, hogy a mesék magyarázatai a mikro- és makrotársadalmi viszonyoknak, visszatükröződései a lélek próbáinak és útjának, hogy bennük szinte minden szimbólum és metafora, melyek értelmet adnak életünknek és azon védőangyalként szelíden átvezetnek, de… De merjünk ennél többet is gondolni!   Higgyünk a mesékben (egy regénybéli történet erejéig legalább) metaforikus jelentésükön túl is. Lépjünk át az “olyan, mint” értelmezési keretből az “ez az, ami” értelmezési keretbe. Gondoljuk el szószerinti tartalomként például azt, hogy egy tündér, akinek varázsereje van és nem öregszik, emberré kíván lenni, és szerelméért azzá is lesz. Képzeljük el a meséket képletes interpretációkon túli összefüggéseikben (is), képzeljük el a különböző világok különböző realitásaiban való lakozást.   Fombelle nem az az író, aki hirtelen naiv fellángolások ellenállhatatlan csapdájába esne. Érti jól, hogy azért a több világban való lakozás mégsem a karikacsapások egyszerűségével művelhető, kiváltképp akkor, ha a szóban forgó világok közül az egyik a mesék varázsvilága. Ezt a főhős, Joshua Perle száműzetésének drámáján keresztül mutatja meg. Arról a világról, ahonnan jött, Joshua új életében nem tudnak az emberek. Vagy ha tudnak is róla, nem hisznek benne. Joshua is úgy él évekig, hogy nem beszél róla, nem próbálja elképzelni, mi történt az ottmaradottakkal azóta, hogy őt elűzték, csak keresi titkon az átjárót, melyen visszatérhet. De az idő telik, s felmerül a kérdés: hiheti-e Joshua saját eredetének valóságát, ha hosszú évek során egyedül az ő tudata hordozza azt?   Szerencsére mindig akadnak kivételes emberek, akik sejtenek valamit a titkokból. Egy ilyen, titkokat sejtő ember, Joshua második világháborúbéli bajtársa mondja ki a könyvben, hogy majd eljön az idő, amikor az emberek megértik, hogy a képzelettel kezdődik minden, hogy elhiszik majd mindazt, amiben most még nem tudnak hinni. Joshuának azt a tanácsot adja, hogy gyűjsön bizonyítékokat, mert az embereknek bizonyítékokra van szükségük ahhoz, hogy higgyenek. A kétségek legyőzése érdekében Joshua kutatni, gyűjteni kezdi szülővilága mindenféle apró tárgyait, egy hihetetlen világ relikviáit, melyek hogy, hogy nem mégis átjutottak ebbe a mi hitetlenkedő világunkba.   Nyomok, apró jelek ezek, melyek segítségével Joshua újra felidézi mindazt, ami az életét jelentette, identitásának történetét. Az emlékezés lesz évekig az a híd, mely eredeti világával, valamikori énjével őt összeköti. A szorgalmas és rendszeres, olykor veszélyes gyűjtögetés lesz a felnőtt Joshua Perle életének mozgatórugója. Mintha tudná, számára is csak akkor létezik apja királysága, vagyis pontosabban, ami abból megmaradt, ha nem szűnik meg hinni benne.   A valóságok Fombelle-i egymásbaszövését jól példázza a gyűjtögetés segítségével megélt emlékezés témája. Az emlékezésé, mely az elveszett szülőföldre, az elvesztett otthonra vonatkozik. Ha ezen hermeneutikai szálon haladunk tovább, jó okunk van azt gondolni, hogy a száműzött királyfi (Ilian) nem véletlenül lett a könyvben egy zsidó házaspár örökbefogadott gyerekévé (Joshua), nem véletlenül lett egy űzetett nép űzött fiává. A száműzetésben, illetve a diaszpórában zajló élet az emlékezésen nyugszik: az emlékezés kulturális praktikái hivatottak megőrizni a szülőföldet mint a világban való lakozás alappillérét. A közvetlen, történelmi vagy akár mitikus múltra való emlékezés ugyanakkor a jelenvaló világ adta új otthonokhoz kötődő lakozást is megalapozza, s nem zárja ki azt.   Merész, de talán kimondhatjuk: egy száműzött királyfi zsidóként tud a legjobban emlékezni, mert annak kultúrájában az emlékezés ikonikus, teremtő erővel mutatkozik meg. Sok-sok hasonlóság köti össze Ilian és Joshua világát: mint ahogy veszélyes volt számára testvérbátyja királyságának világa, olyannyira veszélyes számára a második világháború felé tudattalanul haladó társadalom világa is. A kirobbant háború csatái is ugyanolyan idegenek a valamikori királyfi, mint a Joshua Perlé vált, zsidó fiú számára.   Mindez azonban egy felnőtt analitikus reflexiója a könyvről, észalapú magyarázata mindannak, ami a szerző és alkotása méltatására ad okot. Hiányos lenne ez az írás, ha nem mutatnék rá végül arra a dimenzióra, ami egy kiskamasz olvasó szempontjából lehet lényegi. Azután, vagy azzal párhuzamosan, hogy Fombelle a tündérvilág metaforikus értelmezésén túllép, s szószerinti textualitásban teremti meg azt, egy másik szinten a metaforikus olvasat lehetőségét pedig kinyitja. Ez a metaforikus szint nem a mesevilág mikéntjére vonatkozik, viszont csak akkor működik, ha azt valósággal ruházzuk fel: a szerelemről szól. A szívtépő, soha el nem múló, lázas, feltétlen szerelemről, annak tisztaságáról, az élet végességének szembesülésével, az elmúlás kérlelhetetlenségével. Arról a hamvas élménysorozatról, melyben a szerelmes teljes odaadása és rajongása során a másikban a tündért látja meg. Szerelmesnek lenni olyan, mint meglátni egy tündért, s egy mesevilágba lépni be. Az élet maga is lehet olyan szép, mint egy tündérmese. Ez az izgalmas és kalandos, költői és érzékeny, mesés és tényszerű, mindenképpen szeretnivaló könyv e mondat igazságában rejlő reményt kelti nagyon is vagányan életre.   Az írás Fombelle regényének cseh fordítása alapján készült. (Timothée de Fombelle, Dva životy pana Perla, Baobab, 2015. A francia eredeti: Timothée de Fombelle, Le Livre de Perle, Gallimard Jeunesse, 2014.) Forrás: Könyvmutatványosok