Egyszóval, Bonifác lovag egyre csak várta az alkalmat, hogy tanúságot tehessen róla, miért is jött a világra. Majd elepedt a vágyakozástól, hogy gonoszt pusztíthasson és árvákat, aggokat, gyönge nőket, satöbbi, satöbbi gyámolíthasson. Közeledett az év vége, Bonifác tizennyolcadik szilvesztere. Kifehéredett a hótól a fekete lovagvár és áttetsző jégcsapok hegyezték tornyait még szúrósabbra. A lovag a lovagteremben fényesítgetett, járt a keze mint a motolla, és közben sóhajtozott: bárcsak történne már valami! És történt. Egy hóbagoly röppent az ablakpárkányra, csőrében ropogósra fagyott levél. – Nekem hoztad? – reménykedett Bonifác, a hóbagoly azonban annyit se felelt, hogy aha, vagy uhu, csak elröppent. Hószín szárnyai belevesztek a kint kavargó fehér förgetegbe. Aranybetűs levél volt, ünnepélyes. Alján a pecsét kristályos pehely. A Hókirálynő hívta szilveszteri bálra Bonifác lovagot, aki a hír olvastán örömében majd kiugrott páncéljából. Hiszen ki ne hallott volna a Hókirálynő báljáról, a Zúzos Csarnokban rendezett pompás szilveszteri mulatságról! Odaérkezik a legnemesebb lovagok, legszépségesebb hercegnők fényes karéjába pontban éjfélkor a vénséges vén Óév, és onnan indul útjára a türelmetlenül toporzékoló ifjú Újév! – Micsoda megtiszteltetés egy ilyen meghívó! – rikkantotta Bonifác, míg sietősen kardot kötött. – Azt bizonyítja, hogy a Hókirálynő a jövendő reménységei közt tart számon! – magyarázta ősz atyjának és anyjának miközben sietősen búcsút vett tőlük. – És a Zúzos Csarnokban vagy út közben bizonyára akad aprítandó gonosz vagy gyámolítandó árva, agg! – vetette oda lovászának, ki a kengyelt tartotta, míg ő a nyeregbe pattant. – Juhhé! – kurjantotta, és kivágtatott a címeres kapun, átrobogott a felvonóhídon. Szilveszter napjának reggele volt, és a Zúzos Csarnok nem épp egy macskaugrás, így hát igyekeznie kellett. Pihenni nem állt meg, de menet közben olykor fényesített egy kicsit, mert a család életét megkeserítő turbórozsda vele tartott, ott ült a páncélján és hallatszott, ahogy néha eszi a vasat. Hamarosan elmaradtak az ismerős tájak, a Dér-dombok után a Hideg-hegyek, és Bonifác hol vágtatott, hol léptetett, elhagyta a Jég-lyukakat, a Csúszós-csúcsokat és tovább, tovább, hol ügetett, hol kocogott.  Azután hirtelen megállt. Öregembert pillantott meg az út mentén. Félig ült, félig feküdt a hóban, csupa ránc arca ólomszürke, ajka kék, vacogott kegyetlenül, majd megvette az Isten hidege. Bonifác nyomban leszökkent a nyeregből: – Tán csak nem gyámolításra szorulsz, öregapám? A vénség úgy reszketett, hogy nem bírt megszólalni, csak bólintott. Megörült Bonifác: – Szerencséd, hogy épp az én utamba vetődtél! Majd én gyámolítalak! – És be is mutatkozott: – A nevem Bonifác! Hát te ki vagy? A motyogást alig lehetett érteni: – Én az Ó ... az Ó .... Az Óév!  Elkerekedett a lovag szeme. – Az Óév? Hiszen neked már ott kellene lenned a Zúzos Csarnokban, hogy éjfélkor megérinthesd az ifjú Újév kezét! Az öreg bólogatott, csapzott ősz szakállában borzongató, karcos zörgéssel verődtek egymáshoz a jégcsapok. – Akkor miért nem vagy ott? – kérdezte, hangjában némi éllel a lovag. – Hm?  Fölemelte kezét az Óév, újabb recsegő, az iméntinél érdesebb, gonoszabb zörej hallatszott. Vastag lánc kígyózott a karjáról, lábáról sőt a derekáról is. Vasra verték és sziklához láncolták, moccanni sem bírt, azért hevert a hóban.  – Vasra vertek? Egy védtelen aggot? – háborgott Bonifác, a gyöngék gyámola. – Na majd én kiszabadítalak és bosszút állok érted, bárki tette is! Azzal kivonta kardját, megsuhogtatta, és lesújtott a láncra. Ki is csorbult a kardja nyomban. A lánc megpendült és sértetlenül, kajánul csillogott a hóban.  Nekihuzakodott a lovag újra és lesújtott kétszeres erővel. A kardja kettétört akár a hurkapálca. Állt Bonifác, kezében kedvenc kardjának csonka markolata. Könnyek szöktek a szemébe a szégyentől. Ajkába harapott, és azt sziszegte: – Nem úgy van az! Kettévágom, ha addig élek is! Az agg Óév lassanként összeszedte magát: – Csak lassan derék lovag. Kapkodással nem mégy semmire. Ez itt a világ legkeményebb lánca: kővel ötvözött acél.  – Egyet se félj tiszteletre méltó Óév – mondta a lovag, és egyenként lecsatolta lova nyergéről buzogányát, csatabárdját, pallosát, tőrét, kopjáját, lándzsáját, gerelyét, dárdáját. – Egyet se félj! De annyit árulj el, ki tette ezt veled? És miért? – Hosszú történet.  – Fogd rövidre. Meglátod, még be sem fejezed, és máris szabad vagy! Bonifác két marokra kapta pallosát, az agg Óév pedig belekezdett szomorú történetébe. – Ezért a sziklavidékért, a Csúszós-csúcsokon túli Szikár-szirtekért ősidők óta két lovag viaskodott, két komor fivér: Kőszáli Köpc és Kőszívű Mork. Ikrek voltak. Kegyetlenek és gonoszak mindketten, mert egyazon kőbölcsőben ringatták őket, mely szűk volt kettejüknek, így hát már a kőbölcsőben is hadakoztak. Hát még amikor megtanultak fegyvert forgatni! Hideg pokollá tették a vidéket. Háborúságuk elől elmenekült minden teremtett lélek, elbujdokoltak innen még a hangyák is. Nemrégiben azután véget ért a harc egyszer és mindenkorra. Kőszáli Köpc rajtaütött fivérén, sarokba szorította és levetette a Szikár-szirtek legmagasabbikáról. Ám Kőszívű Mork, mielőtt a mélybe zuhant volna, megátkozta ikerfivérét: Váljon kővé még mielőtt véget ér az év! És Kőszáli Köpc tudta: fivére átka megfogan. Hacsak ... nem ér véget az év. Így hát – sóhajtott az aggastyán – rajtam ütött és a sziklához láncolt. Hogy ne juthassak el a Zúzos Csarnokba, és ne érinthessem meg az ifjú Újév kezét. Mire az agg Óév befejezte történetét, Bonifác lovag mellette ült a földön és lihegett. Köröttük a lovag fegyvertárának diribdarabjai hevertek a hóban, a világ legkeményebb láncán ízzé-porrá tört buzogány, csatabárd, pallos, tőr, kopja, lándzsa, gerely, dárda – odalettek még a nyílvesszők is.  – És mi történik, ha nem jutsz el a Zúzos Csarnokba és nem érinted meg az Ifjú Újév kezét? – Akkor megáll az idő. – Megáll?! És mi történik ... mi történik ha megáll az idő? – Attól kezdve nem történik semmi – felelte az Óév.   Ezalatt a Zúzos Csarnokban nagy volt a sürgés-forgás. Ezernyi gyertya fénye táncolt a kristályos falakon. Délceg lovagok vezették hölgyeiket a csillámló jégcsaptrónushoz, mely egyelőre üresen állt, ám hamarosan megszólaltak a zúzmaraharsonák, a lovagok meghajoltak, a hölgyek térdet hajtottak és belépett a Hókirálynő. Palástja kék volt, akár a szeme, arany hajában egy szál jégvirág, és a vállán ott ült a hóbagoly. A zúzmaraharsonák jelt adtak újra, a királynő helyet foglalt trónján, zene zendült, és a lovagok táncra kérték a hölgyeket. Hópolkát jártak a Zúzos Csarnokban. Bonifác lovag kétségbeesetten temette tenyerébe arcát a reménytelen csöndben, amit csak néha-néha tört meg egy-egy csörrenés és az agg Óév sóhaja. Ám hirtelen fura, a helyhez és helyzethez legkevésbé sem illő hang hallatszott. Ízléstelen csámcsogás.  – Még ez is – mordult Bonifác. – Hogy nem szégyelli magát a beste. Nincs elég bajom, és még ilyenkor is kínoz ez a gyalázatos turbórozsda?! Páncéljára pillantott és leesett az álla. Mert a turbórozsda, a kiirthatatlan családi átok, ezúttal nem a páncélját pusztította, hanem átszökkent a láncra, és azt marta gusztustalanul csámcsogva – úgy haladt, mint kés a vajban.  Mire észbe vették, mi történik, félig már el is rágta a minden fegyvernek ellenálló kőacélt.  Hanem valaki más is megsejthette, hogy mi készül. Fenyegető moraj támadt a szemközti hegyoldalon, mintha lavina zúdulna a völgy felé.   – Kőszáli Köpc! – nyögte az agg Óév. – Jön, hogy elveszejtsen, és sose jussak el a bálra!  Szürke katonák robogtak lefelé a meredélyen, élükön tagbaszakadt lovag, valóságos óriás, lábra kelt sziklaszál: a kíméletlen és kegyetlen Kőszáli Köpc. – Majd én megvédelek, öregapám! – szökkent talpra Bonifác és fegyvereiért kapott. Csakhogy nem voltak fegyverei. Összetörve, kicsorbulva hevertek a hóban. És Bonifác érezte, hiába ragyog a páncélja, nem óvja az meg semmitől. A lovag az agg Óév láncait zabáló turbórozsdára kiáltott: – Legalább most segíts! És Bonifác családjának ősi sanyargatója hallgatott a szóra, mintha jóvá akarná tenni mindazt a keservet, amit nemzedékek sokaságának okozott. Falánk sietséggel rágta a kőacélt. Fél perc sem telt belé, lehullott a lánc. – Szabad vagyok – sóhajtotta boldogan az ősz Óév – szabad! – Csakhogy oly vén volt, oly gémberedett, sőt, fagyott, hogy felállni sem tudott a földről, nemhogy futni, menekülni. Kövek zúdultak feléjük, Kőszáli Köpc katonái mentükben sziklákat szaggattak a hegyoldalból és úgy hajigálták a tömböket, mint a gyerekek a kavicsot. Bonifác lova megbokrosodott, felágaskodott, és elvágtatott. – Állj! – kiáltotta a lovag – Állj! – De annak ugyan kiabálhatott. A sziklaszaggató sereg közeledett.  Látván, hogy ennek fele sem tréfa, Bonifác hátára kapta az agg Óévet, és rohanni kezdett vele arrafelé, amerre a Zúzos Csarnokot sejtette.  Mögötte döngő léptekkel a tagbaszakadt óriás, a kíméletlen és kegyetlen Kőszáli Köpc. Állt a bál a Zúzos Csarnokban. Ugyan honnan tudták volna a fényes lovagok és szépséges hölgyek, miféle hajsza folyik odakint életre-halálra? Még a Hókirálynő sem sejtett semmit. Sőt, a hóbaglya sem. Éppen az ifjú Újév járult a jégcsaptrón elé, hogy bemutatkozzék. Kedvtelve nézte a vendégsereg a daliás ifjút, aki alig bírt magával. Kissé túlzottan is peckesen járt körbe, majdhogynem kevélyen, izmait mutogatva. De a vendégek elnézően mosolyogtak, megbocsátották neki ezt a kis kérkedést. Hiszen olyan fiatal. Tulajdonképpen meg sem született – még nem indult útjára.  Azt pedig nem is sejtették, úgy áll a dolog, hogy nem is fog. Az életéért futott Bonifác: tudta, ha utolérik, nincs számára kegyelem. Az életéért futott a kíméletlen és kegyetlen Kőszáli Köpc: tudta, ha az agg Óév eljut a Zúzos Csarnokba, nyomban megfogan Kőszívű Mork iszonyú átka. Bonifác hátán ott zötykölődött az elgyengült, magatehetetlen Óév, és hiába rohant inaszakadtából, mindegyre csökkent a távolság üldözők és üldözöttek közt. A lovag fújtatott, fülében dobolt a vér, majd megsükítette mind nehezebb páncélja zörgése, mégis hallotta, ahogyan háta mögött közelítenek a földhorpasztó léptek. De hallott még valamit. Azt a bizonyos kellemetlen, illetlen, neveletlen hangot: a csámcsogást! És egyszerre levált a karpáncélja. A turbórozsda nem tudott parancsolni elszabadult étvágyának, és megette. A maradék a földre hullott. A lovag megkönnyebbült. Azután lábáról is elmaradoztak a fényes acélok, végül levált róla a nehéz mell és hátvért. Bonifác egyszeriben szabadnak érezte magát, könnyűnek, akár a madár! Léptei megnyúltak, messzire maradt mögötte a szívdermesztő, fenyegető dobogás. – Köszönöm! – kiáltotta a turbórozsdának. – Köszönöm neked, családom sanyargatója! Csakhogy közben telt az idő. És múlt. És feszengés lett úrrá a Zúzos Csarnok táncoló vendégein. Már rég meg kellett volna érkeznie az Óévnek. Ám sehol senki. Még egy perc és még egy. A feszengésből aggodalom lett. Majd félelem. Rettegés. Elnémult a vendégsereg. Minden szem a jégcsaptrón fölött, a kristályos falon függő órára tapadt. Az utolsó perc. Az órát lesték a fényes lovagok, a szépséges hölgyek. És a királynő. És a hóbagoly.  A másodpercmutató minden moccanásával egy dobbanásnyit lassult a szívverésük. Lehet, hogy nem érkezik meg az Óév, és nem indulhat útjára az Új? Mi lesz, ha nem múlik el a múlt, és nem kezdődik el a jövő? Mi lesz, ha itt ragadunk a kettő közti örök pillanatban? Mi lesz velünk, ha megáll az idő? Mind mélyebb némaság borult a Zúzos Csarnokra. Az órát nézték valamennyien. Tudták: ha a másodpercmutató eléri az éjfélt, megáll minden óra. És minden szív. És ekkor, amikor már minden, minden veszni látszott, kivágódott és szélesre tárult a Zúzos Csarnok hatalmas kapuja és a kapuszárnyak közt feltűnt Bonifác. Verejtéke gőzölgött a hidegben, hátán aléltan csimpaszkodott a félholt Óév, mögötte Kőszáli Köpc. Éppen magasba emelte rettenetes pallosát, hogy lesújtson és kettészelje a lovagot. Egyetlenmásodperc volt már csak hátra. A mindent eldöntő utolsó. Az ifjú Újév előrelendült, az agg Óév végső erőfeszítéssel felé nyújtotta jobbját és abban a pillanatban, amikor az óra éjfélt kondult, a két mutatóujj összeért. Megérintette az Ót az Új. Magasba szökkent az Újév. Bonifác vállára bukott az Óév feje.  És megfogant az átok: óriás sziklaszál meredt a mennyezet felé a Zúzos Csarnok kellős közepén. Kővé vált a kíméletlen és kegyetlen Kőszáli Köpc. Az Újév körbeszökdécselte a csillámló termet, megkerülte néhányszor a komor, ám ártalmatlan sziklát, azután jókívánságok közepette szinte kiröppent a szélesre tárt kapun, és útjára indult. Az agg Óév testét a fényes lovagok és a szépséges hölgyek díszmenetben vitték ki a teremből. – Köszönöm – mondta a Hókirálynő. – Köszönjük mindannyian. – Semmiség – zihálta Bonifác, bár még alig állt a lábán – igazán semmiség, csak azt tettem, amire születtem. Megszólaltak a zúzmaraharsonák, zene zendült újra. A Hókirálynő elmosolyodott, megigazította aranyhajában a jégvirágot. – Ha nem vagy túl fáradt, felkérhetsz táncolni. És Bonifác nem volt túl fáradt. Táncoltak hajnalig, vagy még tovább. Nem sürgette őket semmi: volt idő. Forrás: A víziló, Sziporka és Bamba Géza