smokingbarrels.blog   Olyan szinten zökkent ki a valóságból, mint jó néhány éve a Harry Potter-könyvek, ami nem kis fegyvertény. "Kösd fel szárnyaidat". Mire megértjük, hogy mit jelent ez az emléktöredék, már olyan szinten beleástuk magunkat a Sark szövevényes viszonyaiba, hogy meg sem lepődünk. A Délibábosok bámulatos káprázatai sem értek fel azzal, hogy gyakorlatilag megáll az idő, miközben Ophélie és Thorn kalandjait követtem feszült figyelemmel, rekordidő alatt elfogyott a több, mint 600 oldal, pedig sohasem voltam egy nagy fantasy rajongó. De Christelle Dabos története nagyon megfogott, már az első rész is hatalmas kedvencem volt, tűkön ülve vártam a folytatást, ami végre megérkezett, és jelentem, még jobb lett, mint az előző könyv. A tükörjáró animista Ophélie és a Sárkány-Krónikás fattyú Thorn kettőse verhetetlen, nincs két náluk különbözőbb teremtmény, mégis tökéletesen kiegészítik egymást. A legszebb az egészben, hogy halálosan szerelmesek egymásba, de ezt már csak akkor ismerik be egymásnak és maguknak, amikor már úgy tűnik, hogy itt a vég. Ami természetesen elmarad, hiszen remélhetőleg minél előbb jön a harmadik felvonás, amelynek megjelenéséig véresre fogom kaparni a falat, olyan függővéget kapott ez a rész, a befejezés felvetett egy rakat olyan kérdést, amely megoldásra vár, és immár az egész világot fogja érinteni, nem csak a Sarkot. Mert a világ valamiért összetört, és bár már jóval beljebb vagyunk a miérteket illetően, finoman szólva sem kristálytiszta, hogyan lehet ezt jóvá tenni, és mi a szerepe ebben a fiatal párnak (merthogy csak összeházasodtak végre, de szokásuk szerint ezt is roppant egyedi módon sikerült abszolválniuk). Az írónő egyre ügyesebben építi a saját univerzumát, minél több réteget ismerünk meg belőle, annál kíváncsibbak leszünk, és amikor már azt hisszük, végre kezdjük érteni az összefüggéseket, jön egy olyan csavar, hogy a fal adja a másikat. Szélsebesen peregnek az események, miközben Ophélie-vel együtt borzadunk el Faruk családfő udvarának viselt dolgain, a nemeseket a hatalmon és a látszaton kívül semmi sem érdekli, igazi viperafészek ez, amelynek a kellős közepébe csöppen bele a fiatal lány, aki saját maga döbben le a legjobban azon, hogy milyen jól megállja a helyét a szó szerint életveszélyes helyzetekben, amelyekbe napról napra kerül ebben a számára teljesen ismeretlen világban. Thorn -ról is egyre több dolog derül ki, akárcsak a családi titkairól, de miközben titokzatos eltűnések után nyomozunk, arra is fény derül, miért vesztek el a családfők emlékei és milyen titkokat rejt a Könyv, amelyet Faruk sohasem ad ki a kezéből. Olyan szinten zökkent ki a valóságból, mint jó néhány éve a Harry Potter-könyvek, ami nem kis fegyvertény. Ophélie nagyon távol áll attól, hogy teljes gőzzel a közelgő esküvőjére készülődjön, kisebb gondja is nagyobb ennél, ugyanis Faruk hirtelen úgy dönt, hogy ő lesz a másodmesélője, amivel sikeresen magára vonja az udvar figyelmét, amire a legkevésbé sem vágyik. Thorn még magához képest is egyre morcosabb, hiszen főkincstárnokként nagyon komoly problémákat kell kezelnie, és a menyasszonyának is hihetetlen tehetsége van ahhoz, hogy minél nagyobb bajba keverje saját magát... Zúzós darab, nem is emlékszem, mikor történt meg velem utoljára, hogy annyira beleéltem magam egy könyvbe, hogy fogalmam sincs, mi történt körülöttem, amíg a végére nem értem. Már az első oldalakon magába szippantott a történet, és bár már eltelt egy kis idő, mióta utoljára találkoztam Ophélie-vel, viharsebesen sikerült felvenni a fonalat, és teljes gőzzel szurkoltam, hogy ez a csetlő-botló, de a látszattal ellentétben nagyon is erős és tiszta lelkű lányt ne mérgezze meg az udvar szennye. Farukról is sok dolgot tudunk meg, a halhatatlan családfőnek megvannak a maga titkai, kétségbeesetten keresi az emlékeit, tudja, hogy a kérdéseire a Könyvben van a válasz, de eddig még egyetlen olvasónak sem sikerült segítenie neki, ő mégis biztos benne, hogy a fiatal animista lány lesz a megoldás kulcsa. Ebben nem is téved, csak teljesen másként, mint ahogyan ő gondolja. Miközben Ophélie gyönyörűen jellemfejlődik, és vele együtt ámulunk-bámulunk Thorn - on, aki a maga sajátos módján mindent megtesz, hogy megvédje menyasszonyát a rá leselkedő veszélyektől (elég félelmetes tud lenni egy Sárkány, ha kiereszti a karmait, ki gondolta volna, hogy ez a szürke hivatalnok átmenet nélkül át tud menni akcióhősbe?), és tartogat még meglepetéseket, nemcsak ő, hanem a családja is, hiszen megismerkedhetünk az édesanyjával is. Régi ismerősök tűnnek fel (nem hétköznapi élmény, amikor Ophélie családja megérkezik a Sarkra, és az áradó érzelmeikkel szinte felolvasztják a jéghideg Sarkot, az pedig külön felejthetetlen, amikor az édesanyja gondolkodás nélkül szembeszáll Farukkal, amikor úgy érzi, sérelem érte a kicsi lányát), és újakra is szert teszünk, majd meglátjuk, kivel találkozunk a folytatásban. A történet legnagyobb erénye ugyanis az, hogy tökéletesen kiszámíthatatlan, ebben a szétesett, sokszínű világban tényleg bármi megtörténhet, és senki sem az, aminek látszik. A fiataloknak sajnos még mindig nincs idejük romantikázni, annyira zajlanak az események, de azért sokat javultak mindketten az érzelmeik egymás iránti kifejezésében, ami főleg Thorn-nál hatalmas fejlődés. Miközben ebben a mágikusan zord világban kutatunk az eltűnt személyek iránt, vadabbnál vadabb kalandokba keveredünk a főszereplőkkel, levegőt sem merünk venni, nehogy lemaradjunk valamiről, és legmélyebb döbbenetünkre odáig jutunk, hogy Istent keressük, és meg is találjuk, csak éppen teljesen másként, mint ahogyan gondolnánk. Egyáltalán nem habos-babos történetről van szó, a Sarkon nem sokat számít az emberélet, a klánok örökös harca véres leszámolásokba torkollik, amely után a családfőnek nem marad más választása, mint megvonni az elkövetőtől a képességeit. Ez egy kegyetlen világ, nyoma sincs benne Anima családias békéjének (amely, mint kiderül, korántsem idilli, mint ahogyan eddig hittük), és gyanítom, hogy a folytatásokban további világokat ismerünk meg, mielőtt kiderül, ki keveri a kártyákat a háttérben, és ki az igazi ellenség, aki ellen össze kell fognia Ophélie-nak és Thorn-nak. Nem irigylem azt, akinek vászonra kell álmodnia a sorozatot (mert biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb viszont látjuk hőseinket a tévében vagy a moziban, mert remek a sztori), fantáziadús és jól megírt darab, letehetetlen kategória.   kellylupiolvas.com Bevallom őszintén, picit féltem, hogy a tavaly olvasott első részből mire fogok emlékezni egy év távlatából és gondolom másnak is lesz ilyen félelme. De mindenkit megnyugtatok, egyrészt hamar bele lehet rázódni újra a történetbe, másrészt pedig a könyv elején van egy rövid összefoglaló, ami segít feleleveníteni az eddig történteket.   A regény ott veszi fel a fonalat, ahol az első rész befejeződött. A Sárkányosok váratlan halála után, Ophélienek, Thornnak és Berenildenek is szüksége van a családfő pártfogására, így bemutatják a lányt az udvarnak. Ophélienek, akinek nem kimondottan kenyere a közszereplés, ez szó szerint kínzás. Ráadásul azzal, hogy a figyelem központjába került, nemcsak a jószándékú emberek figyelnek fel rá, hanem fenyegető levelekkel kezdi el valaki bombázni. Ezzel egyidőben pedig Délibábosok tűnnek el rejtélyes módon és Ophéliára hárul a feladat, hogy kinyomozza, ki áll az eltűnések hátterében. Közben persze közeleg a rettegett esküvő dátuma is...   Forrás: Pinterest Eleinte nekem picit lassúnak tűnt a folytatás, sokat időztünk az udvarban és ismerkedtünk a szokásokkal, a hatalmi helyzettel, de később kiderült, hogy mindennek oka volt. Szükség volt arra, hogy belelássunk a hatalmi harcokba, a szereplőibe, lássuk ki hova tartozik, kiben bízhatunk meg és kiben nem (persze ez a történet folyamán azért változott egyszer-kétszer:). Egy idő után már nagyon élveztem Opheliát követni az udvarban, imádtam, ahogy bár néha majd meghalt a félelemtől, de nem mutatta, kemény kis főhősnő vált a csendes kis könyvmolyból. Élvezettel olvastam, ahogy a sarkára állt, ahogy képes volt bárkivel szembeszállni, ha úgy érezte, hogy nem helyes, amire épp rávenni akarják.    Thorn és Ophélia kapcsolata pedig lassan, de halad a sokunk által hőn áhított vég felé. Thorn még mindig mufurc, de néha már megtörni látszik a páncélja és érezni, hogy a lány iránt többet is érez. Persze nem könnyíti meg a dolgát senkinek, aki ki akarja puhatolni, hogy mi is a helyzet, hiszen egyik mondatával ad, a másikkal pedig elvesz:). De így is látszik, hogy közelednek egymáshoz, még ha ez még mindig olyan sebességgel is zajlik, hogy ugyanazt tudom csak mantrázni, amit az első résznél is - ha rajtuk múlna az emberiség jövője, akkor nagy bajban lennénk:).   Az írónő a történet világának kibővítésével hatalmasat alkotott és mindezt olyan erős képi világgal teszi, hogy szó szerint úgy éreztem, mintha én is ott lennék. Kevés írónál látom ezt, hogy ennyi időt és energiát fektet abba, hogy egy olyan, szinte bejárhatatlan világot készítsen, ami újabb és újabb meglepetéseket tartogat. Bele se merek gondolni, hogy mennyi történet és kaland van még ebben a regényben és az írónő tarsolyában, hiszen még csak szinte a Sarkot ismerjük és még azt se teljes mértékben!   A történet igazán a könyv felétől indul be, akkor kezdődik a valódi nyomozás, akkor kapja meg a lány a visszautasíthatatlan "ajánlatot", hogy keresse meg az eltűnt Délibábosokat. Onnantól viszont nagyon felpörög a történet, csak kapkodtam, annyi minden történt egyszerre:).   A szereplők közül pedig kiemelnél Archibaldot, a mindig vidámnak, nőcsábásznak látszó férfit, akiről azért kiderül, hogy a nemtörődöm külső mögött érző és segítőkész szív lapul. Vagy ott van Ophélie anyukája, akivel eleinte nem sokat foglalkoztam, de a Faruk nagyúrnál előadott kioktató monológja után hatalmasat nőtt a szememben:) És Berenilde, aki úgy is kihordta Faruk nagyúr gyermekét, hogy tudta, hogy ezzel elveszíti a kiemelt pozicióját és közben még arra is maradt ideje és energiája, hogy Ophélie sorsát egyengesse és védje a lányt az udvari intrikák közepette.    A második része pedig még erősebb függővéget kapott, mint az első rész, nagyon remélem, hogy nem kell újabb egy évet várni a fordításra!:)   Összességében elmondhatom, hogy Christelle Dabos egy tökéletes folytatást írt, amit az első rész rajongóinak kötelező elolvasni és aki meg nem kezdett még bele, annak pedig nagyon ajánlom, hogy kezdjen neki, mert az írónő egy különleges világba kalauzol el Bennünket, ahol a főhősök nem feltétlenül gyönyörűek, de kárpótol minket a nagyszerűségük és szerethetőségük, a történetük pedig lebilincselően izgalmas. A könyv vastagsága most se riasszon el senkit, mert ha egyszer nekikezdesz, akkor nehezen tudod abbahagyni.