Öt tévhit a mesékkel kapcsolatban   “A mesék gyermekeknek szólnak.” A mesék a 19. sz. végéig csak felnőtteknek szóltak, a szórakoztatás mellett az ismeretátadás legfontosabb eszközeként működtek. A gyerekek hallgathatták őket, de elsődleges célcsoportjuk a felnőttek voltak.   “A mesék pusztán a parasztság vágyteljesítő történetei.” A meséket nem köthetjük társadalmi réteghez, a világ működésére és a törzsek eredetére vonatkozó meséket már az archaikus kultúrákban is ismerték.   “A meséknek nincs köze a valósághoz.” A mesék nem „kitalációk”, „fantáziaelemek”. Témájukat az életből merítik, példájukat konkrét esetekre alapozzák. Propp orosz mesekutató szerint a valóságot elbeszélő történeteknek mágikus funkciójuk van, és ez mozgósítja a pszichét. A tündérmese nem a pszichéből indul, hanem a múlt történeti valóságában gyökerezik.   “A mesékben minden szép és jó.” A mese mozgatórugója a konfliktus. Az ideális állapot mindig megbillen benne, és áldozatok árán, egy más szinten tér vissza. A hősnek valójában mindenért meg kell dolgozni, a „szép és jó” nem ölébe hullik, hanem megküzd érte. “A mese az illúziók világa.” A tévhittel ellentétben a mesében nincs lehetetlen, nincs megvalósíthatatlan. A meséket fenntartó és továbbadó közösségek nem érzékelik hamisan a világot, ezért minden, ami bennük van, igaznak tekinthető. Forrás: Boldizsár Ildikó (2010): Meseterápia. Mesék a gyógyításban és a mindennapokban. Budapest, Magvető Kiadó