Láttál-e már valaha vörös báránykát, kicsi Jane? Nem? Hát akkor hallgass csak ide. Elmondok egy olyan mesét, amelyben nem egy, hanem egyenesen hetvenhét vörös bárányka lesz. 

Élt egyszer Dumfries-tól északra egy király. Hatalmas kastélya volt, hatalmas hegyei, völgyei, rétjei, sok-sok juha és egy zenélő vízesése. De a legkedvesebb kincse az ezüstrétjén legelő hetvenhét kicsi vörös bárány volt. Jöttek messzi vidékekről kíváncsi látogatók, királyok, hercegek, grófok, thánok, lordok, egyszerű farmerek, pásztorok a csodanyáj látására. A király kedvesen fogadta valamennyiüket, mert nagyon büszke volt a bárányokra. Ígértek neki kincset, földet, kastélyt, adna el belőlük párat, de a király hajthatatlan maradt. Kedves időtöltése volt, hogy reggelenként ő maga terelte ki a bárányokat az ezüstrétre. Közben megszámlálta őket. Miután a hetvenhetedik is elhagyta az aranyakolt, a király vidáman indult neki a napnak.

Történt egyik ködös reggelen, hogy csak hetvenhatot számlált. No hát, no, mi történhetett? Tán a köd szürke fátyla alatt bújócskázik valamelyik kis haszontalan? Megint számlálja, számlálgatja, hát halljál csudát, kicsi Jane, csak hetvenhat az, eggyel sem több. Hej, bucsálódott a király álló nap. Vigasztalhatatlan lett. Megkérte kedvenc juhászát, tegyen hét nagy vaslakatot az ólajtóra. A juhász teljesítette a kérést. Másnap reggel a király hajtja ki a barikat, számlálja. Eggyel kevesebbet talál megint. Dühében akkorát ordított, hogy elhallatszott egészen a rókaherceg várkastélyáig. A rókaherceg és a rókahercegné éppen teázott, és a porcelán csészealjak csak úgy csilingeltek a nagy ordítástól. 

– A fejedet vétetem, te hitvány, semmirekellő! – ordított a juhásznak. – Menj amerre látsz! Fuss! Örülj, hogy életben hagylak!

Hej, futott a juhász, mint a szélvész. Vissza sem nézett.

– Hozzátok elém az ország legügyesebb kovácsát! – parancsolta a király.

Vágtattak a hírvivők a szélrózsa minden irányában. Este már ott is volt az ország legjobb kovácsa. 

– Készíts tizenkét rézlakatot, de olyat, hogy egyet se lehessen kinyitni – rendelkezett a király.

A kovács elkészítette a lakatokat. Feltette az akol ajtajára. De halljál csodát, kicsi Jane, reggelre megint eltűnt egy bárányka. 

– Pusztulj előlem, te ebugatta! Menekülj, amerre látsz! Örülj, hogy nem húzatom karóba a fejed!

Hej, futott a kovács, mint a forgószél. Vissza se pillantott.

– Hozzátok elém az ország legjobb lakatosát! – ordította a király.

Vágtattak a hírvivők a szélrózsa minden irányába. Délre ott volt az ország leghíresebb lakatosa. 

– Készíts nekem estére huszonnégy gyémántlakatot, de olyat, hogy egyet se lehessen kinyitni!

Elkészülnek a lakatok, de reggelre megint eltűnik egy bárány. 

- A hollók vájják ki a szemed! Te kétbalkezes mamlasz! Menekülj, amerre látsz! Örülj, hogy nem vetlek a várkastélyom tömlöcébe a tizenkét éhes oroszlán közé! 

Nem volt már reménye szegény királynak egy bolhaszemnyi sem. Egész nap tépkedte a kárpitot a falról. Az aranyrojtos bársonyfüggönyöket kaszabolta a kardjával. Szörnyű pusztítást végzett a palotájában.

– Édes jó uram – így a királyné –, édes jó uram. Az Isten áldjon meg, csillapítsd dühöd! Hívasd össze az egész udvart! Hirdesd ki, hogy ha valaki megőrzi a bárányokat, busásan megjutalmazod. Ajánld fel neki a zenélő vízesésedet.

– Még hogy a zenélő vízesésemet! Soha! Az királyi birodalmam legbecsesebb kincse! De csak a bárányok után. Minden mást odaadok, de a zenélő vízeséstől nem válok meg csak halálom napján.

– De hát a báránykáink egyre csak fogynak. Ha sokáig gondolkodsz, elvész valamennyi. Akkor pedig vigasztalhatatlan leszel. 

– Hát éppen ez az! Már így is vigasztalhatatlan vagyok! Édes pici báránykáim! Mi lesz velem? Mi lesz velem? Ó, jaj, nekem! Elpusztulok bánatomban.

A vége mégiscsak az lett, hogy összehívatta az egész udvart. Kihirdette, hogy aki megőrzi a bárányokat, hegyeinek és völgyeinek felét neki adja. Nemkülönben a zenélő vízesését is. Jöttek mindenféle óriások, koboldok, manók, boszorkányos pásztorok, mágikus törpék, de egyikőjüknek sem sikerült megőrizni a báránykákat. Éjfél körül olyan álom jött a szemükre, hogy nem bírták nyitva tartani. Pár percig aludtak csak, de amikor felébredtek, egy báránykának mindig hűlt helyét találták. A király már ki sem mozdult a szobájából. Egész nap csak ült a kandalló előtt és csapkodta a piszkafával a köveket. A királyfiak nagyon megsajnálták szegény édesapjukat. Egyik ködös reggelen azzal állottak elő, hogy majd ők megőrzik a bárányokat.

Először a legidősebb próbálkozott. Vele is ugyanaz történt, mint a többi óriással, kobolddal, manóval, boszorkányos pásztorral, mágikus törpével. A középső sem járt jobban. Végül a legkisebb, Samu királyfi vállalkozott. Samu királyfi nagyon furfangos és elővigyázatos volt. Kígyózsírból készült olajjal kente meg mindkét szemét, nehogy őt is leterítse az álom. Szépen sütött a holdvilág Samu királyfi arcára. Már-már úgy érezte, elnyargal vele az álom mézes bársonyszekere. Ekkor azonban elővette a kis tégelyt, és újból megkente mindkét szemét. Még kétszer kellett megkennie, és elmúlt az álmossága. Egyszerre madársuhogást hall. Feltekint. Hát tizenkét sirályt lát a karám felé repülni. A tizenharmadik mint vezér, elöl repül. Rászáll az akol ajtajának kilincsére. A csőrével kipattintja. Ott tátongott nyitva az ajtó. Több sem kellett Samu királyfinak, elkapta a sirály lábát. Ahogy vergődik a madár, szépséges lánnyá változik. Alig telik bele egy sóhajtásnyi idő, Samu királyfi karjai között egy aranyhajú, nádszálkarcsú tündérlány hánykolódik. Aranyfürtjei, mint egy aranyszálból szőtt pongyola, betakarják karcsú alakját.

– Ki vagy te, szépséges tolvaj?

– Felföldi Lizike vagyok. Ezek a sirályok pedig a lánypajtásaim. Tudod, annyira unatkozunk a kastélyunkban, hogy mulatságból mindig kieszelünk valamit. Így találtuk ki, hogy minden este elcsenünk egyet a bárányokból. De engedj el, kérlek! Várnak a lánypajtásaim.

Hinnye a nemjóját, gondolta Samu. Ezt a pimasz sirályt, azaz lányt, vagy mit is? Az igazsághoz tartozik, hogy nagyon megtetszett neki Felföldi Lizike. Különösen a tengerkék, huncut szeme. Legszívesebben jól móresre tanította volna. De bámulatában csak ennyit tudott kinyögni:

– Maradj nálam! Szeretni foglak, amíg élek.

– Nem maradhatok. Apám, a Patakkirály úgyis rájönne. Skócia összes patakja az ő uralma alatt áll. 

Samu nagyot sóhajtott. Az biz tényleg nagy hatalom. Azzal nem nagyon lehet játszadozni. 

– De mi lenne, ha... – kérdezte, de nem tudta befejezni, mert Felföldi Lizike a szavába vágott.

– Tudod, mit? Megígérem neked, hogy nem lopok el több bárányt. Minden éjszaka eljövök ide. Légy mindig itt, ha látni kívánsz! És még valami. Az összes elcsent bárányt visszahozom, mire a nap kinyitja a harangvirágok tölcsérét. 

Ezzel nagy vijjogva elrepült a tizenhárom sirály.

A király öröme másnap kibeszélhetetlen lett. Elrendelte, hogy az udvar népe álló napon át vigadjon. Tizenhárom duda szólt a kastély tizenhárom bástyáján. Az asztalok dugig voltak füstölt tőkehallal, lazaccal, pisztránggal, vaníliás, diós és csokis karamellával. 

– Elvesztek a báránykáim, és meglettek – ismételgette könnyes szemmel. – Minden teremtett lélek a vendégem.

– Jó apám, osztozom örömödben. De engedd meg, kérlek, hogy továbbra is őrizhessem a báránykákat. Mit lehet azt tudni, mikor jő újra tolvaj.

Az öreg király magához ölelte a fiát. Könnyes szemmel bólintott. Volt a királyi udvarban egy süket manó. Eredetileg kovács volt a kastélyban. Sok lovat megpatkolt. De vénségére összeállt a kastély gonosz szellemeivel, így gonosszá vált ő is. A király megígérte neki, hogy élete végéig gondoskodik róla, mert nagyon sok szolgálatot tett neki ifjabb korában. Ollie, merthogy így hívták a manót, állandóan szemmel tartotta Samu királyfit. Féltékeny volt ügyességére, fiatalságára, eszességére. Folyton azt leste, milyen hibát követ el, amit aztán bepanaszolhat a királynál. Így történt, hogy elbújt a kőkerítés mögé. Innen leste, hogyan őrködik Samu. Jött is Felföldi Lizike, ahogy ígérte. Egész éjszaka Samu királlyal mulatott. Reggel megy nagy örömmel Ollie a királyhoz, viszi a hírt.

– Hazudsz, Ollie, már megint hazudsz! – felelte a király.

– Nem hazudok én, felséges királyom. Ha akarod, hozok neked holnap reggel valami bizonyítékot.

Másnap este is befészkelte magát a kőkerítés mögé és várt. Jön Felföldi Lizike, és most is addig mulatnak, míg mély álomba nem merülnek. Ekkor Ollie egy vasollóval, nyissz, levág egy hajfürtöt Lizike hajából. Felébred Lizike. Jajgat, rí. Felébred erre Samu királyfi is.

– Mi a bajod, édes szerelmem?

– Tolvajok, gonosz manók jártak itt éjjel. Nézd, levágtak a hajamból egy fürtöt. Én nem maradhatok egyetlen percig sem tovább. Élj boldogan! Engem többé nem látsz.

Azzal levett egy gyűrűt az ujjáról és Samu királyfi ujjára húzta. Kettőt csettintett, sirállyá változott és elrepült.

 – A gyűrű legyen a szerelmünk záloga – szólt Lizike a magasból. – Erről bárhol felismerlek majd. Ég áldjon, drága szerelmem. 

Másnap reggel megy Ollie a királyhoz nagy örömmel. Mutatja a fürtöt. Egyet gondol a király, magához hívatja Samu királyfit.

– Drága fiam, a másik két testvéred már megházasodott. Most rajtad a sor. Találtam neked egy szépséges nemes hajadont, Dumfries és Galloway hercegnőjét, Galamblelkű Ilonkát.

– Nem kell nékem, édesapám, Galamblelkű Ilonka. Van már nékem édeskedvesem, Felföldi Lizike. Vagy ő lesz a feleségem, vagy senki más.

Megtetszett az öreg királynak Samu királyfi eltökéltsége. Büszke volt rá, hogy nem egy anyámasszony katonája, nyámnyila királyfit nevelt. Mégis azt mondta, ne keljen útra egyedül. Veszélyes a skót Felföldön egyedül kóricálnia egy királyfinak. Ad mellé kísérőket. De Samu királyfi nem fogadta el. 

Kardot ragadott, és egyes egyedül vágott neki a vadregényes Felföldnek. Vitt magával a kandalló hamujában sült pogácsát, és egy kulacs finom teát. Három nap, három éjjel ment. Közben találkozott Dinkyvel, a vándorló szerzetessel. Megkínálta pogácsával. Dinky köszönte szépen, nem fogadta el. Azt mondta, megtermi a rét és a folyó az ő eledelét. Aztán belebotlott Kelekótya Ferkóba. Ferkó a patak vizét merte egy szitával. Odaköszönt neki, de Ferkó nem hallotta, annyira el volt foglalva. Így hát folytatta útját. Ahol csak megpihent, sóvárogva nézte a szélben szállongó sirályokat. Vajon melyik lehet az ő Lizikéje? Szép szerelmes dalokat dúdolt nekik, de a dalok hangját ellopta a gonosz szél. Felrepítette olyan magasra, amilyen magasra a sirályok már nem merészkedhetnek. A negyedik napon elfogyott Samu királyfi teája. A patak fölé hajolt. Csukott szemmel, jóízűen ivott a kristálytiszta vízből. Amikor kinyitotta a szemét, halljál csodát kicsi Jane, Lizike álomszép arcát pillantotta meg a víz tükrében. Nyúl feléje a kezével, de abban a pillanatban eltűnik a szép arc. Ahogy vándorol tovább, egyszerre csak azt hallja, hogy Lizike szól hozzá: Gyere hozzám, szerelmem. Samu királyfi indul a hang felé, és egy páfrányos, zuzmós helyen elkezd süppedni alatta a föld. Szerencsére rájött, hogy ez csakis valami gonosz manó műve lehet. Persze, hogy Ollie műve volt. Azon fáradozott, hogyan veszejtse el Samu királyfit. Azt pedig még egy felföldi boci is tudja, hogy a szerelem ereje nagyobb minden gonosz fondorlatnál. 

Samu királyfi már szinte az egész Felföldet bejárta, amikor egy zöld halomba vájt kunyhót pillantott meg. A halom mögött égszínkék tavacska csillogott. Illendően bekopogtatott, de nem nyitott ajtót senki. Ekkor a tavacskához ment. Egy zöld disznócskát pillantott meg. A malac boldogan lubickolt a vízben, s közben így énekelt:

– De jó, hogy jössz, röf, röf – így a disznócska, hét éve nem találkoztam emberrel. Megmosnád a hátam?

Samu királyfi teljesen elérzékenyült a daltól. Mintha az ő szívéből szólt volna. 

– Hogy mit szeretnél? Megismételnéd? Nem hallottam jól.

A kis zöld disznó megismételte a kérését. Szó mi szó, Samu királyfi egy kissé furcsának találta a lubickoló disznócska kérését. Úgy gondolta, a szép dalért cserébe ennyit igazán megtehet. Odalépett a disznócskához, és megmosta a hátát.

– Jótett helyébe jót várj, kedves, röf, idegen – mondta a disznócska. – Mit keresel itt, röf, ahol még a lunda sem jár.

– Hej, nagy az én bánatom – felelte Samu királyfi. – Felföldi Lizikét keresem. Nem hallottál róla?

– Röf, Röf, nem hallottam. De talán a nagybátyám, Lord Harmat tud róla. 

Na, ezzel bementek a házba. A kismalac ráparancsolt Samu királyfira, bújjon el, mert Harmat nagybátyja menten felfalja. Nem volt idő a bujkálásra. Megérkezett Lord Harmat. Samu királyfi elmondta a bánatát. Lord Harmat nem látta Lizikét. Sőt mi több, nem is hallott róla. Megesett a szíve Samu királyfin, ezért megkegyelmezett neki. 

– Majd talán a testvérnéném, Lady Pára többet tud.

De Lady Pára sem tudott segíteni.

– Majd talán a testvérbátyám, Prince Köd többet tud.

Prince Ködnek támadt egy javaslata. Barangoljon Samu királyfi vagy huszonhét évet előre. Talál majd egy völgyet, mely három heggyel van körülvéve. Ott mindig szokott történni valami. Így is tett. Amikor megérkezett a völgybe, három koboldot vett észre. A három manó marakodott valamin. 

– Hát ti meg mi a búbánaton veszekedtek? – kérdezte Samu királyfi.

– Apánk meghalt. Ránk hagyott egy dudát, egy esernyőt és egy gumicsizmát. Csak az a baj, hogy nem tudunk rajta megosztozni. 

– Miért nem?

– Mert ha felveszed a gumicsizmát, fejed fölé tartod az esernyőt és belefújsz a dudába, oda repülsz, ahol éppen kívánsz lenni. De külön-külön nincs varázserejük.

– Ó, hát segítek én rajtatok – így Samu királyfi. – Tudjátok, mit? Az egyikőtök fusson fel az első hegyre, a másik a középső hegyre, a harmadik meg arra, ott, ni! 

A koboldok gondolkodás nélkül felvágtattak a hegyre. Több se kellett Samu királyfinak. Felvette a gumicsizmát. Feje fölé tartotta az esernyőt. Belefújt a dudába, és azt kívánta, legyen azon nyomban Felföldi Lizikénél. Halljál csudát, kicsi Jane, ott állt egy kristálypalota bejáratánál. Ezer meg ezer patak futotta körbe a palotát. Apró vízesések csobogtak a kövekről. 

Épp ekkor nézett ki a palota ablakából Felföldi Lizike egyik játszótársa. Mondta is rögtön Lizikének, hogy itt van Samu királyfi. Erre Lizike jól pofonvágta, mert azt hitte, bolondozik vele. Úgy járt mind a tizenegy játszótárs, mint az első. De a palota nagy vasajtaja csak nem nyílt ki. Egyszer csak egy rozoga kis oldalajtón kinéz egy töpörödöttanyóka. Kezében kötőtű. Csíkos harisnyát kötögetett éppen.

– Gyere csak ide, Samu királyfi! – sipította. – De jó, hogy itt vagy! Legalább megszabadítod Felföldi Lizikét. Egy gonosz lélek megátkozta. Nem hagyhatja el a szobáját csak éjféltájban. Akkor lejön ide, hozzám. Ha te háromszor megcsókolod, megszabadul a varázslattól. De előre szólok, el ne aludj!

– Megvívok én még a sárkánnyal is, öreganyókám – mondta Samu királyfi. 

Na, az anyóka nem mondott többet. Ágyat vetett neki selyempárnából, selyemdunnából. Ízletes vacsorát készített. Samu királyfi nyugovóra tért. Erre az anyóka titokban előkap egy sípot. Belefúj suttyomban, és Samu királyfi mély álomba merül. Éjféltájban jön Felföldi Lizike. Ébresztgeti szerelmét, de az nem mozdul. 

– Itt járt Felföldi Lizike, de te aludtál, mint a bunda. Nem megmondtam, hogy ne aludj el! – kárálta a vénasszony. 

Így történt ez másnap és harmadnap éjszaka is. Negyednap Samu királyfinak feltűnt a banya nyakában lógó síp. Egy óvatlan pillanatban elcsente és belefújt. Mit gondolsz, kicsi Jane, mi történt? Igen, igen. Elaludt a banya. Rájött ám rögtön Samu királyfi a banya fondorlatára. Valahányszor a banya ébredezett, újra belefújt a sípba. Így tett éjfélig. Ekkor, mint egy édes fuvallat, betoppant Felföldi Lizike. Még tán szebb volt, mint régen. Samu királyfi háromszor megcsókolta kötelességből, harmincháromszor szerelemből. De előtte tizenkétszer pofonvágta. 

– Ezt meg mért kaptam? – kérdezte Lizike felháborodva.

– Azért édeskedvesem, mert tizenkét játszótársadat pofon vágtad, pedig igazat mondtak.

– Meg-ér-dem-lem – rebegte Felföldi Lizike, és rebegő szempilláin gyöngykönnycseppek csillogtak. 

Ekkor Samu királyfi gyöngéden karjába vette szerelmét. Felhúzta a gumicsizmát. Feje fölé tartotta az esernyőt és belefújt a dudába. 

Mit gondolsz, kicsi Jane, hova repítette őket az esernyő? Éppen Samu királyfi édesapjának kastélyába. Samu királyfi igazságos király lett. Szerette a népe. Felföldi Lizike pedig a legjóságosabb királynévá vált. Az öreg király nekik adta nászajándékba az ezüstrétet és a hetvenhét vörös báránykát. 

Még most is élnek, ha meg nem haltak.

VISSZA AZ ÜNNEPI KÖNYVHET GYŰJTEMÉNYHEZ