Őrangyal - Mesék az elfogadásról
8 éves kortől
Írta és rajzolta: Bartos Erika
Kiadó: Móra Könyvkiadó, 2. kiadás
Oldalszám: 96
Megjelenés:2021. március 05.
A fogyatékkal élők nem várnak mást a környezetüktől, mint őszinte kapcsolatokat, természetességet elfogadást. Méltóságot és helyet a közösségben. A mindennapok során azonban láthatatlan falak zárják el őket a többségtől, bizonyos értelemben ők is kirekesztettek.
Elfogadásuk elősegítése a Magyar Máltai Szeretetszolgálat egyik küldetése.
|
"Az Őrangyal kötet speciális igényű gyerekek mindennapjairól szól, az ő útjukon keresztül az elfogadásról, együttélésről. Ugyanolyan indíttatásból, ugyanolyan szeretettel írtam ezt a könyvet, mint az eddigi meséimet, az Anna, Peti és Gergő sorozatot, Bogyó és Babóca történeteit, vagy a verseimet.
Három fő gondolat motoszkált bennem, amit szerettem volna ezzel a kötettel átadni:
- az egyik, hogy mindenki ügyes valamiben. A mesében szereplő vak kislány például mindig a legügyesebb a szembekötösdiben, mert a hallása érzékenyebb látó társainál.
- A másik fő gondolat az volt, hogy néha nagyon hasznos beleképzelnünk magunkat társaink helyébe. Az egyik mesében néhány barát önként úgy dönt, hogy az iskolai táncot kerekesszékben ülve táncolja majd el, csupán azért, hogy kerekesszékben ülő társukkal közösséget vállaljanak.
- A harmadik pedig a szeretet. Azok a gyerekek, akik valamilyen speciális nehézséggel küzdenek, legtöbbször nem sajnálatra vágynak, hanem szeretetre, elfogadásra, természetes és azonos bánásmódra." - Bartos Erika
pagony.hu
Bartos Erika hiánypótló mesekönyvet írt az ovis-kisiskolás korosztálynak: az Őrangyal négy meséje valamilyen szempontból hátrányos helyzetben lévő gyerekek beilleszkedését meséli el. Egy olyan országban, ahol a játszótéren rendszeresen odébbhúzódnak a downos kisgyerekek mellől, és az ovis szülőiken komoly ellenállást vált ki az integrált csoportról való legkisebb felvetés is, nem tudok fontosabb feladatot, mint ezt a falat döntögetni.
A négy kisgyerek négy különböző kontextusban jelenik meg, ennek is nagyon örültem: Samu, aki kerekesszékkel közlekedik, iskolás, és az iskolában kell helyt állnia - ami fontos, hogy ehhez a többieknek is befogadónak kell lenniük, és ez nemcsak annyit tesz, hogy segítenek, hanem hogy figyelmesek is. Nem kimondva érezteti a történet, hogy nem pusztán mi aduk, segítünk, ha segítünk, de azáltal, hogy eleve figyelmesebbeknek kell lennünk, mi is változunk - jó irányba.
Lili, a második kisgyerek az ovis csoportba kell, hogy beilleszkedjen. Itt nagyon szépen megmutatja a mese, hogy a bizonyos területen korlátozott képességű gyerekek nem kis szentek vagy áldozatok, hanem pontosan olyanok, mint a többiek: gyerekek. Ha pedig ovis gyerekek: néha hirtelenek, néha összevesznek - de hamar ki is békülnek. Végül az óvó néni olyan játékkal hozza össze a gyerekeket, ami, akár az előzőben, a beleérzés, az empátia képességét fejleszti - sötétben esznek a gyerekek, és csak Lili nem lesz maszatos.
Misi történetében kimozdulunk az intézményekből. Ennek is nagyon örültem, mert az egy dolog, amikor szépen beszabályozott keretek közt, egy toleráns és hozzáértő pedagógus (bár így lenne) óvó tekintete mellett kell megtanulni az elfogadást, és más az, amikor a szomszéd gyereknek magától kell jófejnek lennie. A mese megmutatja, hogy az ötletesség, a játékosság mindig segít.
Ugyanígy örültem, hogy az utolsó mesében a testvér szempontjából ismerjük meg egy Downos (vagy szellemileg korlátozott) kislány életét. Ugyanis azt hiszem a testvérnek a legnehezebb, hiszen ő sose fog olyan és annyi figyelmet kapni, annyi aggódást. És minden idegesítő vonást türelemmel kell fogadnia. Soha nem lesz olyan játszópajtása, és esetleg még csúfolják is miatta. És mindehhez nincs egy felnőtt, mindent megmagyarázó tudata. A történet azt mutatja meg nagyon szépen, hogy nem ennek ellenére kell, lehet szeretni egy ilyen gyereket, hanem ezzel együtt, mert ettől lesz olyan, amilyen, és ez pont olyan természetes és magától értetődő, mint amilyen te meg én vagyunk.
|
|