Milyen ország az, amelyben vasházzal kell védekezni a víz ellen, s egyáltalán: lehet-e, hatásos-e védekezni vassal a víz ellen egy ilyen birodalomban?

Mitől és miért fél a király?

Milyen minőségeket jelöl a két fiú „áradása”, „víztermészete”, amely aztán elborítja az egész világot?

Meddig tekinthetjük „gyógyítónak” ezt az áradást, s mikortól jelent ve-szélyt?

Ha valóban igaz, hogy a mesék gyógyító ereje a hős azon törek-vésében rejlik, hogy helyreállítsa azt az egyensúlyt, amely szükséges a világ és az ember harmonikus kapcsolódásához, akkor mit jelent ebben a mesében a vas és a víz egyensúlya, illetve valamelyik elem túlsúlya? Minden mesét értelmezhetünk annak lehetőségeként is, hogy a mesehallgató a hőssel azonosulva csökkentheti azt, amiből benne is túl sok van, vagy növelheti azt, amiből kevés. 

A vasnál is erősebb minőségeket magában hordozó két fiú világgá indul tehát (az út kezdete), s amikor először megpihennek, épp „a világ jósfája” alá telepednek. Aki e fa alatt valamit kíván, annak minden kívánsága teljesül. A vasházból alighogy kiszabadult testvérek csupán mindenféle jó ennivalót (szilárd tápanyagokat) kívánnak maguknak, majd – miként a mellékágat fakasztó forrásnak – kétfelé válnak útjaik. Mielőtt elindulnának, beleszúrják a fába a késüket, hogy amelyikük előbb visszaér a fához, a kés kihúzásával kapjon jelet a másik sorsáról: ha fehér víz folyik ki a fából, a másik él, és jó dolga van, de ha piros vér folyik, az a másik halálát jelenti. 

Vízi Péter fekete gyászposztóval bevont városba érkezik először, ahol éppen „vízprobléma” van. Egy tizenkét fejű, vízőrző sárkány lakik a kútban, aki csak akkor ad vizet, ha minden nap egy tizennyolc esztendős leányt kap cserébe. Épp a király leánya van soron. Vízi Péter megküzd a vörös, kék és zöld lángot fúvó sárkánnyal. Úgy tudja megölni, hogy a sárkány kipeckelt száján át leszalad a gyomrába, ott megtalálja a sárkány lelkét fekete galamb képében, annak keresztülszúrja a szívét, mire a tűzokádó elpusztul. Ez nem a mesékre oly jellemző tüzes, fejlevágós sárkányküzdelem, ilyen módon csak egy „vízi” ember harcol. A harc végeztével azonban elalszik, ébersége csökkenését vetélytársa, a vörös herceg kijátssza és megöli őt. Ám hiába támasztják föl forrasztófűvel segítő állatai, s hiába kapja feleségül a sárkánytól megmentett királylányt, valami még mindig hiányzik a teljes-séghez, azaz nem lehet még vége a vándorútjának, ahogyan a mesének sincs vége. De mi hiányzik az „egészséghez”?

Vízi Péter megmentett valakit a sárkánytól, kíméletlenül elbánt ellenfelével, de útja elején elveszített vala-kit, sőt elkövetett egy hibát is: a világ jósfája alatt csupán éhségét elégítette ki, s nem tudott okosan „kívánni”. További kutakodásra, útnak indulásra sarkalló vágyai abból adódnak, hogy önmagával még nem találkozott, pontosabban nem vette fel a kapcsolatot saját benső lényegével: a nevében rejlő „kőszikla” még nem mutatta meg magát. Vízi Péter ezért egy napon felkeresi a sötét erdőben (az életút felén) lévő boszorkánytanyát, ahol „csak úgy nyüzsögtek mellette mindenféle csúszó-mászó állatok, s hallotta, hogy repkednek, surrognak-burrognak feje fölött a denevérek.

Aztán egyszerre csak támadott rettentő nagy forgószél, szaggatta ki a fákat tövestül, fölkapta Pétert is.” Péter süppedős homokon és egy mély folyóvízen át a poklok országába jut, de – ahogyan a mese mondja – „nem idevaló” lévén a forgószél visszaviszi őt a boszorkánytanyára. Azonban a „levegős kaland” és a pokoljárás utáni újjászületés sem hozza meg számára a kívánt egyensúlyt, még mindig nem tudja, „hová is való”, ezért a mese újabb leckét szán neki. Vízi Péter találkozik a boszorkánnyal, aki csellel ráveszi őt arra, hogy segítő, védelmező állatai nélkül üljenek együtt a tűz mellé nyársat sütögetni. Vízi Péternek megesik a szíve a didergő banyán, de amikor a boszorkány felbosszantja őt, nem tud uralkodni magán: hozzávágja a nyársat és a szalonnát. Ennyi elég is ahhoz, hogy a boszorkány megragadja és miszlikbe aprítsa. A tudatlanságért, a rosszul megválasztott útirányért és a kontrollálatlan indulatokért a mesében mindig kemény büntetés jár! 

Itt kapcsolódik újra a történetbe Vízi Pál, hogy helyrehozza azt, amit fivére elrontott. Róla nem tudjuk meg, hol járt, mit csinált eddig, de az tudható, hogy a testvérek megjelenése a mesékben mindig újabb lehetőséget jelent az öntökéletesedés felé vezető úton. Vízi Pál visszatér oda, ahová bátyjának is kellett volna, a világ jósfájához, hogy az ott elszalasztott lehetőséget újragondolja. A kihúzott kés helyéről vér buggyan ki, ezért Vízi Pál elindul, hogy megtalálja testvérét – és a testvér szimbolizálta másik felét. Az ő „technikái”, „stratégiái” mások, mint Vízi Péteré. Pál a passzív, befogadó hős, aki mindvégig tudja, mit keres, mit akar, s mindezt hogyan valósíthatja meg.

Mivel sem erőszak, sem harc, sem bajt okozó kíváncsiság nem lendíti ki vándorútján önmagából, amikor ő is a boszorkánytanyához ér, a boszorkány nem tud hatalmat szerezni fölötte. Elvéti az elpusztítására szánt varázslatot, sőt élete meghagyásán esedezve feltámasztja Vízi Pétert. A két fiú most már együttes erővel, minden kibillentséget megfékezve „országról országra jár és elfoglalja az egész világot”. Ebben a mesében nem arról van szó tehát, mint általában a tündérmesékben, hogy a hősnek feleséget kell találnia, a női princípiummal kell kiegészülnie, hanem arról, hogy a valahol elhagyott gyermeki énünkkel (a mesében ezt Vízi Pál képviseli), benső önmagunkkal kell újra egyesülni, mert csak így lehet elfoglalni az egész világot. Amit ezenkívül még megtanulhatunk hőseinktől: a „vas” és a „víz” arányát mindennapi életünkben. 

(A mese megtalálható: Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág. Bp. 1995. 516. p.)