De a katonák már messze jártak. Marcó kétségbeesetten kiáltott utánuk.

Megfeszült testtel, némán állt a hídon, és a távolba fülelt. A lódobogás zaja megszűnt, mintha elvágták volna. Aztán újra felhangzott, egyre közeledett, és nemsokára előbukkant a sötétből a fekete árnyékként mozgó őrjárat. Amikor az elöl haladó a hídra ért, és meglátta a fiút, hátrakiáltott.

Hangjára gigászi árny vált ki a csapatból. Legalább egy fejjel magasabb volt lovon ülő társainál, széles válla óriási erőt sejtetett. Aztán az egyik lovas kezében fáklya lobbant, és a két katona megindult a fiú felé a hídon.

Marcó minden óvatosságát félretéve, futni kezdett feléjük.

A két katona egyre közelebb ért. A fáklya lobogó fényében izgatottan táncolt árnyékuk a földön és a vastag korlát lapjain. Már csak néhány méterre voltak, amikor a fáklyát tartó katona lova hirtelen megugrott, és néhány lépésnyivel az óriás elé került.

A fiú majdnem hátraesett, olyan gyorsan állt meg. A fáklya fényében tisztán látszott a fekete páncélos arca. Egy hosszú, függőleges hegnyom szelte ketté, és Marcó jól ismerte ezt a forradást. A gonosz Fekete Báró léptetett felé a fahídon, Daledon elárulója!

Azonnal hátrálni kezdett. A híd korlátján egy rést vett észre, úgy tűnt, éppen átfér rajta.

Ő az! – kiáltotta fojtott hangon a sebhelyes arcú. – Utána!

Hangjára a lovasok azonnal megindultak, és dübörögve közeledtek a hídon.

A fiú gyorsan átbújt a résen, majd megállt a sötétség fölött. Néhány méterre volt a híd végétől, a lovasok pedig mindjárt odaérnek. Nem habozott. Elugrott bal felé, amerre az agyagos partoldalt sejtette.

Az ütközés olyan kemény volt, mintha egy sziklának szaladt volna neki teljes erőből. Aztán alighogy a fájdalom első hullámai elborították, máris csúszni kezdett lefelé, mint valami csúszdán. A síkos agyagban azonban hiába keresett kapaszkodót, egyre nagyobb sebességgel száguldott az árok feketén sötétlő mélye felé.

- A folyómederben van! – kiáltották a feje fölött.

Marcó váratlanul óriási ütést érzett, és arra eszmélt, hogy az oldalán hemperedik a földön. Leérkezett.

- Mi az? – csendült fel egy álmos hang nem messze tőle, és egy fehér ruhás alak közeledett a sötétben. A zajra felriadt Amira volt.

- Indulnunk kell! – hadarta Marcó, és miközben talpra ugrott, úgy érezte, hogy a fájdalomtól fényes karikák táncolnak a szeme előtt.

Húga értetlenül nézte, de a fiú már meg is ragadta a karját.

- A Fekete Báró! – suttogta, és megindult a folyómederben.

Amira nem ellenkezett. Az alvástól erőre kapott, és most viszonylag sebesen követte bátyját a sötétben.

Lódobogás hallatszott a magasból, majd apró göröngyök záporoztak le a partoldalon. Marcó megragadta a húga karját, és még nagyobb iramot diktált. Tudta, hogy ha a lovasok leereszkednek, ők könnyű prédákká válnak a csúszós agyagfalak között.

Aztán váratlanul, nem messze előttük, ott, ahol nem volt olyan meredek a partoldal, keskeny ösvényt vett észre.

- Erre! – sziszegte hátra a húgának, és a szűk vájat felé húzta. – Erre nem tudnak utánunk jönni.

A lovasok akkor értek le a mederbe, és indultak a gyerekek után, amikor a testvérek fölértek. Az elöl vágtató Báró két árnyat látott eltűnni a jobb oldali árokparton. Azonnal meghúzta a kötőféket, és halkan hátraszólt:

- Tovább! Száz méterre van egy feljáró. A Koldusnegyedbe tartanak!

A partoldalba vágott emelkedő egy aprócska térre vezetett. Húsz méter hosszú lehetett, és talán ugyanennyi széles. A fal mellett körben hosszúkás, sötét csomagok hevertek furcsa összevisszaságban. A térről egyetlen utca nyílt, az is a túloldalon.

A testvérek oda tartottak. A mászástól és a menekülés izgalmától kimerülten haladtak át a téren, amikor Amira megbotlott valamiben. Marcó talpra segítette, és éppen indultak volna tovább, amikor a hosszúkás csomag váratlanul megmozdult.

A gyerekek rémülten ugrottak hátra. A téren heverő csomagok egymás után elevenedtek meg és álltak talpra. Aztán egyszerre megindultak feléjük.

Amira felsikoltott.

Marcó azonnal megragadta, majd húgát maga mögé tolva hátrálni kezdett a sikátor felé. Az árnyak azonban nem tágítottak. Egyre szorosabb gyűrűbe vonták őket.

- Hús! – csattant fel egy rekedtes hang az egyik kámzsa alól.

- Hús! – hangzott fel a tér egy másik pontjáról is.

- Hús! Hús! – nyíltak éhes, csámcsogó hangra a kámzsák alatti szájak.

Néhány méterre lehettek a szűk utcától. A köröttük kántáló tömeg csupán vánszorgott, könnyedén kitértek előlük, amikor hirtelen egy kéz ragadta meg a fiú lábát. Újabb kámzsás feküdt a fal tövében.

- Hús! – nyöszörögte.

- Nincs! – kiáltotta Marcó, és kitépte magát.

- Hús – sírta szinte hangtalanul a földön fekvő csomag, és kitárt tenyérrel kapott a továbbsiető után. – Húúús...

Amint a testvérek bejutottak a térről nyíló szűk utcába, a csuklyás alakok, mintha csak láthatatlan falat húztak volna eléjük, megtorpantak. Egy se merte követni őket a sikátorba.

Marcó is megállt, és értetlenül figyelte a tér torkolatánál tolongó árnyakat. Némán bámulták a két testvért, csak a szemük villogott mohón a kámzsájuk alól. Nem értette, miért nem mernek belépni, de nem is érdekelte. Lényeg, hogy nem jönnek utánuk.

Amirára nézett, aki még mindig a mögöttük imbolygó alakokat bámulta, és intett neki, hogy menjenek tovább. A lány bólintott, amikor váratlan horkanás hallatszott, majd ideges patadobbanás.

Rémülten álltak meg. Óriási alak magasodott előttük az úton: a Fekete Báró.

Marcó tudta, hogy elvesztek. Mögöttük az árnyak, előttük a katonák, oldalt pedig a sikátor komor falai.

Ekkor egy utolsó, kétségbeesett lépésre szánta el magát. Az utca falát alkotó házak felé mozdult, hátha nyitva találja valamelyik ajtót, hogy húgával arra meneküljön tovább, de még fél métert se tehetett, amikor váratlan dolog történt.

A Fekete Báró villámgyorsan kirántotta a kardját, elfordította a markolatot; kattanás hallatszott, a széles kard pengéje kettévált, és átcsúszva a markolaton, íjjá alakult. A katona egy pillanat alatt felajzotta, és Amira mellkasának szegezte.

- Állj meg, ha élni akarsz! – csendült fel a Báró érces hangja.

- Mi nem csináltunk semmit!

- Tudom – felelte hidegen a katona, majd íját leeresztve hátrafordult a nyeregben. – Hozzátok őket! – vetette oda katonáinak, akik azonnal közelebb léptettek.

A Báró újra a testvérek felé fordult, aztán dühösen felmordult. A gyerekek nem voltak sehol. Egyszerűen nyomuk veszett.

A Báró kirúgtatott, elkapta a legelső keze ügyébe kerülő kámzsást, és mint a tollpihét, a levegőbe emelte.

- Hol vannak? – kérdezte fenyegetően, és megrázta a koldust. – Hová tűntek? Felelj!

- A szörny... – nyöszörögte a kezében himbálódzó csomag artikulálatlanul.

- Hová bújtattátok őket? – dörögte újra az óriás, azzal a szerencsétlent a sikátor falához vágta.

- Elkapni őket! – üvöltötte a háta mögött álló lovasok felé fordulva. – Mindet! Egytől egyig! Összefogni az összes rühes, rothadó férget! Tudni akarom, hová lett az a két kis fattyú!(…)