Talán épp erről tűnődött most is ott, az ajtóban, ahova csak akkor állt ki, mikor keze közül épp kifogytak a hölgyek. Mert főleg néni vendégei voltak az üzletnek: vénecske, egykor nagy népszerűségnek örvendő táncdalénekesnők vagy gépírónők, akik már úgy megszokták a sütővasak illatát, hogy nem tudtak élni nélküle. Ezek a hölgyek ragaszkodtak ahhoz, hogy Vendel úr kezei között épüljön újjá amúgy egyre gyérebben virágzó hajkoronájuk. Ez a szerelem olyan régóta tartott a vendégkör és a mester között, hogy a kezdetekre szinte már senki sem emlékezett. Ők annyira jól érezték magukat együtt, hogy nem vették észre, mikor az ötvenedik tavasz is elsuhant az üzlet előtti park fái között. Hogy ennyi év után akkor miért nem ment már Vendel bácsi nyugdíjba? Mert neki a munkája volt a szenvedélye! A szenvedély pedig egy olyan érzés, ami elől nem bújhatunk el, nincs az a nyugdíj, ami megvédene minket tőle. Bizony, ha ez a valami, amit szenvedélynek hívunk, egyszer beléd költözik, benned is marad, amíg élsz, nincs mit tenni vele, csak munkával csillapíthatod. De ne féljetek, ennek a kedves, vénülő fodrásznak akadt segítsége idős napjaira is: mégpedig egy nagy és egy kicsi. A nagy Magdika volt, Vendel bácsi lánya, a kicsi meg Blanka, az unokája. Tudom, hogy nem szép dolog kibeszélni valakit a háta mögött, de az igazság az, hogy amióta a kis Blanka apukája egy nem túl szép napon elillant Magdika életéből, egy persze csak FESTETT, de azért szemrevaló vörös hajú nővel, azóta Blanka anyukáját nem lehetett nevetésen kapni. Bánatában rengetegszer égette el sütővassal a hölgyek haját, amit aztán Vendel bácsi alig győzött kiigazítani. Pedig Magdika régen csinos és meleg hangú fodrásznő volt, de aztán egyre több bánat-sütit vett magának, amire bánat-kávét ivott és bánat-cigit szívott hozzá. Bár Magdika nem igazán kedvelte magát, kislányára, Blankára rettentő büszke volt. Különösen a hajára! Ugyanis Blanka haja IGAZI vörös volt, nem is vörös, inkább aranyló napsárga, attól függően, hogy beállt-e vele a kirakatból beömlő fényárba, vagy sem. Blanka pici korától kezdve gyakori látogatója volt a családi fodrászatuknak, hiszen mamájának legtöbbször estig kellett ondolálnia, festenie, mosnia a vendégek haját. A kislány még a fésülködőasztalt sem érte fel rendesen, mikor a vendégek már így ugratták: − Szerbusz, Blanka, akkor ma te nyírod meg a hajamat? Esetleg: − Életem, akkor ugye most te rakod be a frizurámat? Eleinte Blanka komolyan vette ezeket a felkéréseket. Ijedten nézett nagyapjára, hogy most aztán mit csináljon, hogyan tuszkolja be ennek a nagyon kövér néninek a vörös fejét a hajszárító bura alá, miután bele kellene csavarnia a színes csavarókat a hajába. Mert ha hiszitek, ha nem, Blanka már négyévesen tisztában volt a fodrászat csínjával és bínjával, bár egy kicsit máshogy jött rá a szakma fortélyaira, mint a nagyok. Eleinte Blanka úgy gondolta, hogy a különböző hajú néniknek más és más köszönés jár. Aztán meg volt győződve, hogy azok a nénik, akik bedugták a fejüket a burába, nemcsak a hajukat száríttatják meg, hanem kicseréltetik a fejükben lévő gondolataikat is. Akkoriban szentül hitte azt is, hogy az anyukája és a nagypapája csak azért cigiznek, mert elengedhetetlen a munkájukhoz, ugyanis a cigiből kiszálló füst rögzíti az új hajszínt, csak rá kell fújni a festett hajra!    Mikor anyukája elmesélte egy kedves vendégnek, hogy régebben nagyon kacérkodott a manikűrös-pedikűrös szakmával, mert abban van az igazi biznisz, ettől jött csak igazán izgalomba Blanka! Ugyanis ő a manikűrt egy óriási fúvós hangszernek képzelte, melyben Biznisz, egy valódi óriásmadár él. Miközben várta a mamáját, a lehulló hajdarabkák felhasználásával még képet is készített róla: Biznisz kitárja szárnyait címmel. Aztán ezzel a hajragasztós technikával elkészítette még a Biznisz nincs többé egyedül, mert én vele vagyok, majd a Biznisz kiszabadul manikűr csillogó tölcséréből című képeket is. Ez a gyönyörű tarka madár lett Blanka kedvenc rajztémája, a sokszínű hajból készült szárnyaival! De Blankát talán a legjobban az izgatta, hogy hogyan tudja az anyukája egyes lányok haját rózsaszínűre színezni. Blanka azóta vágyott rá, hogy megnyalhasson egy rózsaszín hajat, amióta egy füllentésre hajlamos, unatkozó vendég néni a következőket súgta a fülébe: − Te tudtad, hogy a rózsaszín hajnak puncs íze van? Később aztán rájött, hogy nincs összefüggés a haj színe és az íze között. Majd ­− ahogy teltek az évek − a bizniszről is kiderült, hogy azt jelenti: üzlet. Az is kitudódott, hogy a dauer csak annyit tesz, hogy tartósan begöndörítik az ember haját, a bura pedig nem gondolatátvivő készülék, hanem egy gömb alakú hajszárító. A legszomorúbb felismerés azonban mégiscsak az volt, hogy a felnőttek csak azért cigiznek, mert jólesik nekik, pedig ezzel bántják az egészségüket, és a rózsaszínűre festett hajnak borzasztó az íze. Bár ezek a felismerések kicsit elszomorították Blankát, Vendel bácsi azzal kárpótolta az unokáját, hogy megtanította őt igaziból ondolálni, berakni, festeni, sőt, még parókát készíteni is! Jó mulatságnak hangzik, ugye? Történetemben most vissza kell térnem erre a bizonyos bizniszre! Bár Vendel bácsi fodrászatában megállni látszott az idő, az igazság mégiscsak az volt, hogy ebben a kerületben is sorra nyitottak meg az új, ennél a fodrászatnál sokkal előkelőbb, puccosabb üzletek. Hogy ez miért aggasztotta Vendel bácsit? Hát csak azért, mert ez bizony azt jelentette, hogy ha nem talál ki sürgősen valami újítást, akciót, produkciót, végleg le kell húznia azt az ötven éve remekül szolgáló redőnyt. Be kell csuknia. Ki kell akasztania ajtajára az „örökre bezárt” táblát. Tudod, hiába szerették Vendel bácsit és a fodrászatát annyira a vendégek, hiába volt a kisujjában az egész szakma, a forgalom már nem volt akkora, hogy el tudja tartani ezt a régi vágású fodrászüzletet. − Nagyapa, valami baj van? − kérdezte egy reggelen Blanka, mert feltűnt neki, hogy Vendel bácsi már napok óta csak a homlokát ráncolja és a hajjal kapcsolatos szakmai kérdésekre is alig vagy csak egy sóhajjal felel. Nagypapája megpróbált őszintén válaszolni: − Hol is kezdjem? Tudod, nemsokára be kell zárnom a fodrászatot. Nem vagyok elég korszerű. Tudom, hogy a hölgyeim szeretnek, de ők egyre kevesebben vannak. De Blankám, ez nem a te dolgod, ne ijedj meg, majd kitalálok valamit! Múltak a napok, hulltak a levelek a tér fáiról, Vendel bácsi pedig egyre komorabb arccal szívta reggelente a cigarettáját az ajtóban. Úgy próbált spórolni, hogy a fűtést se nagyon tekerte fel az üzletben, így Magdika sálban és sapkában festette a hajakat, a nénik meg kesztyűben és kabátban vártak a sorukra. Remek kis nénik voltak ők, lehetett rájuk számítani a bajban is! Sem a hűvösről, sem a közelgő bezárás híréről nem vettek tudomást! Rendíthetetlenül szépültek a kis helyiség hideg forgószékein ücsörögve. Egy biztos, mindenki egyetértett abban, hogy nincs jobb gyógyír a vérkeringés serkentésére, mint a csípős, késő őszi idő! Egyik nap Blanka szokása szerint rögtön az üzletbe sietett iskola után. Szomorú volt a nagypapája miatt. Nem tudta, mi történik pontosan, de érezte, hogy nem jó fele mennek a dolgok. Egy picit még egyedül akart lenni, hogy erőt gyűjthessen nagyapja felvidítására. Leült a téren kedvenc padjára, és nézte az őszi faágakat, melyeket finoman megrebbentett az őszi szél. Mintha a fák tarka levelei egy nagy madár szárnyai lettek volna. S ekkor Blanka rácsapott a homlokára. Hát persze, Biznisz visszatért!   <VISSZA A GYŰJTEMÉNYHEZ