Az egész könyvön végighúzódik a valóság és mese kettőssége, finoman adagolva, a hozzávalókból pedig egy teljesen új, önálló műfajú irodalmi szöveg jön létre. A történet cselekményszála a klasszikus „átváltoztatott királylány” vagy a „macskacicó” meséjére épül (ez utóbbi kifejezés elhangzik itt is), azonban nem követi mereven. Tamás Zsuzsa nem riad vissza a felnőttirodalom nagyjaira jellemző modern eszközöktől: alkalmaz más műalkotásokból (főként József Attila verseiből) vett vendégszövegeket, de átírja, kontextusba helyezi őket – s mindezt úgy, hogy mégis stílusos tud maradni. Az egyes szereplők vers(dal?)-betétekben számolnak be múltbeli életükről – a megbicsakló enjambementek, rímek a szerző stílusérzékéről, finom irodalmi humoráról is tanúskodnak. Aki attól tart, gyerekeknek nem lehet irodalmat írni, most megnyugodhat – ez a könyv bizonyítékul szolgál. Humorosak a karakterek is – a (családját ismerve érthetően) picit málé bánatos királyfi, a „macskacicó” királylány, akinek félig királylány – félig macska karakterrajza címszereplőhöz méltóan a legárnyaltabb talán; de szerethető lesz Mohos bátyó, a saját szépségét bánatos történetében is megünneplő Sári baba, a kalandor Ládafia királyfi, s az álszent királyi mama, akinek elég csak egy levelet küldenie, hogy megismerhessük játszmáit. A szereplőket elsősorban verbális megnyilvánulásaikon keresztül ismerhetjük meg; a karakterek megszólalásaikon keresztül is jól elkülöníthetőek – így olvasás közben gyakran felmerülhet bennünk, milyen remek színpadi adaptáció is születhetne a meséből. Érdekes megfigyelnünk, hogy sok klasszikus mesei elemet finom iróniával kezel a szöveg: a bánatos királyfi meg van arról győződve, hogy őt egy boszorkány varázsolta el és elmeséli, hogy szerinte a boszorkányok cirokseprűn lovagolnak; a mesékből ismert szófordulatokat rendre megcáfolják a szereplők (Pl.: „– Te vagy az? A legmohosabb lábú, recsegő derekú fa? Aki itt áll a kunyhó mellett, mióta világ a világ?” „– Hát, nem egészen azóta…” „ – És beszélsz!”„– Nem beszélek.”), a népmesékben oly fontos ismétlődések sokszor mint a szereplők közötti évődések jelennek meg („ – De beszélsz!” „ – Nem.” „– De…”). A történet mesélése a narrátor (mesélő) feladata – néha azonban a szöveget mintha a karakterek írnák át – a történetre reflektálva, a történetből helyenként kiszólva, amitől rendkívül friss, élő szöveget kapunk. A prózai szöveget a karakterek bánatmeséi verses formában, helyenként lírai betétekként váltják, de olvashatunk a szövegbe ékelődött levelet is. Mindebbe még néhány filozófiai morzsa is jut, ahogyan az olvasás során végig érezhetjük, hogy ezúttal duplafedelű, gyerekeknek és felnőtteknek is szóló könyvet tartunk a kezünkben. Radnóti Blanka illusztrációi ebben a könyvben finom, pasztelles-púderes árnyalatokkal, felületekkel húzódik a háttérbe – mintha csak a szöveget szeretné előtérbe helyezni. Utal egyben a macskalány-történet finomságára, a bájosan-gondosan megformált irodalmi szövegre is. Az oldalról oldalra megjelenő papírkivágás-darabok mintha csak a szöveg műfaji fragmentáltságát láttatnák. A karakterek papírmasé- vagy bábszerűen élettelenek (leszámítva az élénk tekintetű macskát) – mintha tényleg arra várnának, hogy a történet telítse meg őket élettel. Külön dicséret jár a borítón a szellemesen, funkcionálisan használt fényezésért: napjainkban divat lett a hazai könyvborítókon egyes elemeket fényes felülettel kiemelni random dekorációs céllal; itt azonban a legjobb helyre került ez az effekt. Wittmann Ildikó Forrás: gyermekirodalom.hu