|
 „Bújócskát játszunk az ízekkel”
Régóta várt gyermekantológiát tart a kezében az az olvasó, aki belekóstol a Tejbegríz. Finom irodalom gyerekeknek és felnőtteknek című gyűjtemény világába. A napjainkban oly divatos gasztrokultúra a gyermekirodalmat sem kerülheti el, sőt, a kötetet lapozgatva evidensnek tartjuk a gyermeklélek ízeken keresztüli értelmezését.
Az étel szövegszervező ereje a gyermekirodalomban különösen kedvelt és bevált eljárás, gondoljunk csak a klasszikus mesék mézeskalácsházára, mérgezett almájára, a kisgömböc közösségszervező motívumára vagy Piroskára, akinek az ételhordás tevékenysége kínál alkalmat, hogy a jó útról letérjen (vö. Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek (ford. Kúnos László). Gondolat Kiadó, Budapest, 1988, 232−255.). A Tejbegríz című antológiában megjelenő „fuj”- és „nyam”-szövegek a gyermeki mikrokozmoszhoz fűződő viszony leképeződéseként interpretálhatóak, vagyis egy ételekkel átmetaforizált világ (kategorikus) elutasítását vagy elfogadását, illetve annak újraízesítési igényeit tálalják fel az olvasónak.
Az irodalom és étkezés szoros összefonódása nem új keletű eljárás, hiszen mindkét terület az ízlés, az ínyencség birodalmába vezeti a különlegességeket szomjazót (éhezőt). A különböző gasztroszemiotikai vizsgálatok már többször rámutattak, hogy mind az irodalom, mind az étkezés – megfelelő válogatással, körülményes odafigyeléssel – az élvezet forrásaként funkcionálhat (Erről lásd Balázs Géza – Balázs László – Veszelszki Ágnes (szerk.): Gasztroszemiotika. Az étkezés jelei. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2012). Erre utal az a nyelvi gazdagság, amely az irodalom és gasztrovilág közös eszköztárát képezi, hiszen nemcsak az ételeket, de a szövegeket is lehet ízlelgetni, kóstolgatni, falni, bekebelezni, lenyelni, sőt mindkettő megülheti a gyomrunkat, hiszen az emészthető ételek/szövegek mellett szép számban léteznek emészthetetlenek is (vö. Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor: A gasztronómiai érdeklődés szociokulturális okai, szemiotikai jelei = Gasztroszemiotika. Az étkezés jelei, 17.).
Az előttünk álló antológia szövegei a könnyen emészthetők és ínyencfalatok skáláján helyezkednek el, ami a szövegek poétikájának köszönhető: a versek és a mesék nem csupán a gasztronyelv kettős kódoltságával, hanem a gyermeknyelv kínálta játéklehetőségekkel is élnek (nyelvrontás, szóvicc, félreértés, bravúros ritmika). Mondhatnánk tehát, hogy melegen ajánljuk a kötetet – azonban egy igazi gourmand nem elégszik meg a fogyaszthatóság kritériumának megállapításával, hanem az étel/szöveg finomságaira, apró összetevőire helyezi a figyelmét (a gasztroszövegekről való beszédmód akaratlanul is gasztronyelvet teremt magának).
A Tejbegríz gourmandjai többféle ízlést is képviselnek, hiszen háromféle korosztályt szolgálnak ki: a szerkesztő, Lovász Andrea fagylaltgombócokkal jelölte a befogadók korosztályát. Ritkaság, hogy egy gyűjtemény ne csupán duplafedelű, hanem akár „triplafedelű” is legyen, vagyis ne csak a gyermeki – felnőtt fogyasztásra gondoljon, hanem odafigyeljen a kamaszokra is. A gombócolásos adagolási módszer (kinek mennyit bír el a gyomra) hatékony szövegszerkesztési elvként működik, hiszen a kötet előrehaladtával egyre sűrűbben célozza meg a „nagyobbakat” és a „majdnem felnőtteket” (117.) – ugyanakkor a gyűjtemény arra is ügyel, hogy mindegyik korosztály találjon kedvére valót a kötet bármelyik szakaszában.
A végén már talán ki is lépünk a paratextusokban jelölt mesei keretből, hiszen a lecsóról tartott filozófiai-antropológiai értekezés (Cserna-Szabó András: A vaczak szottya – a lecsóról, 103−104.) vagy a magyar pizzáról szóló elmélkedés (Fehér Béla: Magyar pizza, 108−109.) bármelyik felnőtt gasztro-szöveggyűjtemény részét (is) képezhetné. Sőt, Turi Tímea írása (Maradék, 112.) a gyermeki befogadótól távoli problematikát, az anyaság megélésének tematikáját nyitja meg, ahol a felnőtt elbeszélő perspektívája uralja a szöveget, és a gyermeki jelenlét csupán ürügy a mondandóhoz. A különböző befogadói igények egyik legbravúrosabb beteljesítése Nyulász Péter Mi a túró az a túrós csusza? (82−83.) című elmélkedéséből sült ki, amely – a nyelvi humor és (szó)játékos fűszerezésnek köszönhetően – minden korosztály számára fogyaszthatóvá válik.
A háromféle korosztály kiszolgálása rendkívül eklektikus szövegkínálatot eredményez, ebből kifolyólag a gasztronómia világa hol szövegszervező erőként, hol csupán apropóként jelenik meg a gyűjteményben. Nem minden gasztro, ami ízlik – mondhatnánk, hiszen az alaptematika szorosra, illetve lazára varrásától függetlenül a befogadó nem észlel minőségbeli különbségeket az egyes szövegek között. Gasztroszemiotikai szempontból természetesen azok a szövegek válnak izgalmassá, amelyekben az étel, az étkezés motívuma a szöveg tétjeként, esszenciájaként funkcionál.
Ezek közül érdemes kiemelnünk az eredetmeséket tartalmazó történetek csoportját (hogyan keletkezett a citrom – Finy Petra: A citromtündér, 46.; mitől málnás Figurka szája sarka – Lackfi János: Málnafolt, 14.; hogyan született az irodalmi mese – May Szilvia: Dínom-dánom partiszerviz, 29−32.).
Metanarratív szempontból ínyencfalatnak minősül a May-szöveg, melyben az étkezés a mesefolyam motorjaként funkcionál, vagyis a megfelelő étel főzése a mese megbízhatóságának, zavartalan lefolyásának a garanciája lesz. A szöveg értelmében a mesékben szereplő ételek hatással bírnak a cselekmény kimenetelére, sőt az ételcseréknek köszönhetően új irányt vesznek a jól ismert mesék. Így kínálja a May-történet metaforikusan az irodalmi mese létrehozásának a receptjét, hiszen rámutat, hogy egyetlen motívum – esetünkben az adott mesébe illő étel – rendhagyó lecserélésével a klasszikus meséből kizökkentő új szöveg keletkezik.
A modern mese születésének történetében fontos önreflexív megjegyzésként szerepel, hogy a gyerekek szívesen olvasgatják a rendhagyó történeteket, ugyanakkor a szöveg zárlatában megjelenik a motívumcsere végtelen folyamatát sejtető jóslat: „bármikor kisüthetünk egy új mesét” (32.).
Az antológia szövegei az ételhez, étkezéshez fűződő viszony alapján is egyéni rendszert rajzolnak ki. A gyermekirodalom sajátosságaként az étellel való kapcsolat erős emocionális kötelékeken nyugszik, amely a heves utálattól egészen a rajongásig terjed. A katalogizálás gyermeki perspektívából történik, hiszen az úgynevezett egészséges ételekkel szemben az édességek preferálását figyelhetjük meg.
A gyermekszempontú ételhierarchia kialakításának példaértékű összefoglalása az antológia nyitószövege, Kukorelly Endre Répátne (9.) című verse, melyben az ételhez fűződő viszony esztétikai megítélés alapján történik – az étel külseje (kereksége) és édessége alapján dönti el a megszólaló, melyik ennivalót kedveli leginkább. A lírai én perspektívájából nézve az étkezés kizárólag az élvezet, az örömforrás, az ízkavalkád terepe, ezért a kevésbé édes és zamatos ennivalók indexre kerülnek. Így válik – a szép és jó értékítélet meséből kölcsönzött összeolvasztásával – a répa, a húsleves, a csontos étel utálttá és egyben „rém randa dologgá” (9.). Az elutasított ételek sorát bővíti a későbbiekben a hús (Szécsi Noméi: Vega vagyok, 26−27.), a spenót (Jász Attila: János bácsi, a spenót és a költészet, 87.), a különböző fűszerek (Jász Julcsi: Fűszerda, 57.), illetve az egyhangú étrend is (Markó Béla Sárkányebédjében csak a desszerthez jutó hetedik fej nem lázad, 42−43.).
A nemszeretem ételekkel szemben sorakoznak az ínycsiklandozó édességek: a torták, fagylaltok, palacsinták (pl. Zágoni Balázs: Tortás mese, 18−20.; Lackfi János: Málnafolt, 14. ; Vörös István: Evéke eszik, 58−59.). A tortarajongó szövegek közül kiemelkedik Kiss Ottó A tortagyilkos éjszakája című finom iróniájú és humorú verse, melyben kannibalisztikus módon jelenik meg az étel imádata, hiszen a torta elpusztítandó ellenfélként körvonalazódik, aki visszatámad és megbosszulja önnön bekebelezését. Hasonlóan izgalmas tematikát nyit meg Scheer Katalin A bonbonkirálykisasszony (35−39.) című meséje: itt az édesség a tiltás, korlátozás eszközeként funkcionál, melyből a főszereplő a varázsmese tradicionális eszköztárának felhasználásával próbál meg kitörni.
A gasztronómiához fűződő viszony sajátos csoportját képezik azok a szövegek, amelyek az ételt, étkeztetést a szeretet megnyilvánulásaként értelmezik:
lehet az anyai gondoskodás jele (Lugosi Viktória: A nyamm, 72−78.), a barátság megnyilvánulása (Vörös István: Evéke eszik, 58−59.),
nosztalgikus visszavágyódás a gyermekkorba és a gyermekkor ízvilágába (Zalán Tibor: Gyermekkori disznótoros-sorok, 90−91., Petőcz András: És akkor, amikor nagyokat ettünk, 98−99.),
esetleg anyák napi meglepetés készítése, amit a gyermek és az apa együtt süt ki (Zágoni Balázs: Tortás mese, 18−20.).
Az ételhez és étkezéshez fűződő viszony hatalmi alapon is megközelíthető.
Bizonyos ételek uralják a fogyasztójukat, befolyással bírnak rájuk, sőt akár végzetszerűen irányíthatják őket: pl. Lackfi János szövegében a fagylalt választja meg a gazdáját (15.) vagy Garaczi László – Arany János V. Lászlóját parodizáló – versében a király sorsa, végzete lakozik a dióban (Kúnó, a zöld diómanó, 50−51.).
Az édességek és desszertek a csábítás hatalmával bírnak, bűnbe visznek és galibákat okoznak, azonban képtelenség ellenállni nekik:
így válik Mimi királykisasszonyból Bonbonkirálykisasszony (35−39.),
így kóstolja meg a Mindenes Borsószem Királykisasszony rebarbaratortáját (30.) és a gyerekek anya tortáját (18.).
Némely étel verekedésre bír
(Győrei Zsolt: Vers a legegészségesebb finomságról, 16.),
más étel pedig mágikus hatalommal rendelkezik:
pl. a káros és kártalan ételek nyaminyamm-nyavalyát terjesztenek Böszörményi Gyula meséjében (52−55.), vagy a nyamm erejével ízletessé varázsolják anya főztjét Lugosi Viktória gyerektörténetében (72−77.).
Olyan étellel is találkozunk, amely a nemzeti kultúra hordozója (Németh Zoltán: A bolgár kisfiú álma, 95.).
Az evéskultúra felfogható rituáléként, az ízlelőbimbók megajándékozásaként (Kántor Péter: Kezdjük a kenyérrel, 10.), ugyanakkor az étkezés folyamata a szocializálás eszközeként, a nevelés és megzabolázás terepeként is funkcionálhat (Jeney Zoltán: Miért szeretek otthon ebédelni, 114−115.).
Sorolhatnám tovább a sokféle ínyencséget, azonban már csak egy kérdésre térhetek ki: mint minden tisztességes gasztroszöveg, ez a kötet is tartalmaz recepteket. Érdemes lett volna ezeket is gombócokkal ellátni, hiszen Mautner Zsófia receptjei elsősorban a gyermekeket célozzák meg, azonban némelyik recept már haladóbb kuktákat igényel.
A szerkesztést dicséri, hogy a szöveg és a receptek termékeny párbeszédet nyitnak egymással, egyetlen kivétel talán a lecsó kérdése, ahol a szöveg épp a „megúszós lecsót” preferálja legkevésbé. Azonban ez nem veheti el a kedvünket/étvágyunkat a kötettől, mivel ízekben-színekben-ötletekben gazdag összeállítást találunk a borítón található piros fazék alatt. Bátran kóstolgathatják kicsik és nagyok.
A kötet szerzői:
András Sándor, Balázs Imre József, Böszörményi Gyula, Cserna-Szabó András, Darvasi László, Demény Péter, Fehér Béla, Finy Petra, Garaczi László, Grecsó Krisztián, Győrei Zsolt, Havasi Attila, Jász Attila, Jász Julcsi, Jeney Zoltán,Kántor Péter, Keresztesi József, Kiss Ottó, Kukorelly Endre, Lackfi János, Lugosi Viktória, Markó Béla, May Szilvia, Mészöly Ágnes, Németh Zoltán, Nyulász Péter, Parti Nagy Lajos, Petőcz András, Podmaniczky Szilárd, Scheer Katalin, Szécsi Noémi,Tóth Krisztina, Turi Tímea, Zalán Tibor, Varró Dániel, Vörös István, Zágoni Balázs.
Forrás: ambroozia.hu
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
ÖSSZES FOGLALKOZÁS
