Az előzményekről szólva az írónő felidézi, hogy Dániában 2001-ben a jobbközép pártoknak a szélsőjobb támogatásával lett többségük a parlamentben, így hamarosan a szélsőjobb uralta a dán bevándorlási politikát. Ez akasztotta ki az akkoriban az Európai Unióban és az ENSZ-nél gazdasági és politikai tanácsadóként dolgozó Tellert:  "Nemcsak arról volt szó, hogy nagyon szigorú szabályozást vezettek be a menedékkérőkkel, a bevándorlókkal szemben, hanem a külföldiekkel, különösen a muszlimokkal szembeni retorika is egészen szörnyű lett. Volt olyan politikus például a parlamentben, aki azt mondta, hogy az iszlám nem is vallás, hanem egy terrorszervezet, vagy aki a Koránt a Mein Kampf-hoz hasonlította. Dánia tehát eléggé antagonisztikussá vált az idegenekkel, és különösen a muszlimokkal szemben. " A kötet sajátossága, hogy a történetet minden esetben az adott ország viszonyaihoz adaptálják. A magyar verzióban így például Magyarország, Ausztria és Szlovénia között robban ki az a konfliktus, amely romba dönti a főhős addigi életét, illetve ahol a dán változatban a koppenhágai Városház tere szerepel, ott nálunk az Oktogon. A család azután hamis papírokkal Egyiptom felé veszi az irányt, ahol a szülők és a gyerekek évekig menekülttáborban tengődnek. A beilleszkedés nehézkes, a kilátások komorak, a végkifejlet még a legjobb esetben is vitatható. A könyv legalább annyira szól a menekültekről, mint a – jobbára nyugati – befogadó társadalmakról. Teller szerint ugyanis az európaiak többsége számára elképzelhetetlen akárcsak elgondolni is, hogy egy szép napon akár ők is kerülhetnek hasonló helyzetbe. „Ezért ez az esszé meghívó: arra invitálom az olvasót, hogy képzelje magát bele a menekültek helyzetébe!”, írja Teller a kötet magyar verziójához csatolt utószóban. Ez utóbbiból egyébként kiderül, hogy maga a szerző is bevándorló családból származik. Arról, hogy az anyja miként érkezett először Dániába, a következőket mesélte: „Az anyám Ausztriában született, az osztrák-szlovén határ közelében nőtt fel. A második világháborút követően a Vöröskereszt felajánlotta a családoknak, hogy a gyerekeiket Dániába és Svédországba szállítják, ahol rendes ellátást, ételt kapnak. Az anyám egy dán családhoz került: tizenkét éves volt ekkor, és amikor megérkezett egy felirat lógott a nyakában a nevével és a befogadó család címével.” A Ha háború lenne nálunk dán kiadása meglehetős feltűnést keltette, és Tellernek nem ritkán magyarázkodnia kellett miatta. Mint mondja: főként kezdetben akadtak olyan politikusi megjegyzések, melyek után újból és újból el kellett mondania, hogy a kötet nem a valóságot ábrázolja, pusztán fikció. Mások kényelmetlenül érezték magukat a kötetben felvázolt lehetőségtől: „voltak, akik nem szerettek arra gondolni, hogy ők is lehetnek menekültek egy napon, másoknak pedig azzal kellett megbirkózniuk, hogy miként is tekintenek saját magukra”. Nem ez volt az első eset, amikor Janne Teller valamelyik kötete nagy port vert fel. A dánul 2000-ben, magyarul pedig tavaly megjelent Semmi című regényét először néhány iskolában és könyvtárban tiltólistára helyezték, majd egy kiadós díjesőt követően több helyen (így például Dániában) a kötelező olvasmányok közé emelték. Azóta az írónőt számos alkalommal botrányszerzőként emlegeti az irodalmi píár, holott – miként azt mostani találkozásunkkor is kifejtette – korántsem ez a célja: „Soha nem azért írok, hogy provokáljak. Éppen ezért mindig sokkolnak az efféle reakciók, különösen így volt ez a Semmi esetében. Tudja, ebben a könyvben nincs valódi szexuális tartalom, nincsenek benne trágár szavak, amikor írtam, azt gondoltam, hogy ez egy normális történet.” Ám a Semmit, melyben egy csapat tizenéves az élet értelmét igazolandó egyre vadabb dolgokra ragadtatja magát, mégis sokan túlságosan is erőszakosnak tartották. Ezekre a vádakra a Könyves magazinnak nyilatkozva tavaly így reagált Teller: „Igen, valóban megjelenik valamennyi erőszak a könyvben, de valójában sokkal, de sokkal kevesebb van benne, mint bármely televíziós krimiben vagy számítógépes játékban, melyeket a gyerekek örökké néznek. Tehát amikor sokan az erőszakra hivatkozva támadták a könyvet, akkor az az érvelés egészen egyszerűen hamis volt.” A Semmi körüli hírverés ugyanakkor egy csapásra a reflektorfénybe helyezte a most 48 éves írónőt, a könyv pedig azóta is a maga útját járja, számtalan nyelvre lefordították, sőt, már színházban is játsszák a súlyos egzisztencialista kérdéseket keresetlen egyszerűséggel felfestő sztorit. (Mostani magyarországi tartózkodása alatt Teller meghívást kapott egy előadásra, ahol középiskolások mutatják be a Semmi színpadi változatát.) A konfliktuskezelés mindenesetre nem áll távol Janne Tellertől, hiszen hosszú éveken keresztül az ENSZ és az Európai Unió gazdasági és politikai tanácsadójaként dolgozott. Munkája során olyan veszélyeztetett térségekben tevékenykedett, mint Tanzánia, Mozambik vagy Banglades. Amikor arról faggatom, nem bánta-e meg, hogy az írás miatt évekkel ezelőtt hátat fordított addigi életének, határozott nemmel felel: „Amikor írok, igazán otthon érzem magam”. Ráadásul szerinte mostani hivatása talán nem is áll annyira távol korábbi munkájától: „mondhatjuk, hogy sokszor ugyanazért dolgozom, csak most másik szempontból, más módon közelítem meg a dolgokat”. Forrás: Könyves blog