– Nem tudom, az urasággal megbírok-e? – szólt a Keleti Szél. – Bundája van, nyestkucsmája, és jó meleg csizmája. – No, ha félsz, akkor én futok az uraság után, te pedig a paraszt után fuss! – mondta az Északi Szél. Felsüvített a két testvér, havat kavart, és ment mindegyik a maga emberéhez. Amikor lement a Nap, megint összetalálkoztak. – Hogy vagy, testvér? – kérdezte a Keleti Szél. – Nehéz munkád volt a medvebőr bundával? – Ó, Keleti Szél testvér, még fiatal vagy, semmit sem értesz! Bebújtam az uraság medvebőr gallérja alá meg a nyestkucsmájába, és fagyasztani kezdtem. Minél jobban összefogta magán a bundáját, én annál szorosabban simultam hozzá. Félholtan hagytam ott – dicsekedett az Északi Szél. – Bezzeg én, testvér, a paraszttal jól megjártam, alig bírtam élve szabadulni! Látom, hogy hajt a szánon a parasztocska, rongyos kis suba a hátán. No, gondoltam, ezt ugyan gyorsan megfagyasztom! Bemásztam a lyukon a kopott subácskájába, fagyasztani kezdtem a parasztot. De a paraszt nem volt buta, ütögetni kezdte a kezét, lábát. Ez nem tetszett nekem, hát még jobban fagyasztottam. Akkor megállította a lovát, elővett a szánból egy fejszét, odament egy fenyőhöz, és kezdte kivágni a fát, de úgy ám, hogy az egész erdő zengett, és repültek a szilánkok szanaszéjjel. A paraszt nemhogy megfagyott volna, hanem jól kimelegedett, levetette hitvány kis subáját. Akkor a subáját fagyasztom, gondoltam magamban, és ha felveszi, vége lesz a parasztnak. De ő megrakta a szánt, aztán csak fogta a nyűtt bundát, és látván, hogy az csonttá fagyott, teljes erejéből odacsapkodta egy tuskóhoz. Azt hittem, minden csontom összetörik. Nem is tudom, hogyan kerültem ki élve a szőrből, még mindig sajog a derekam!