Ma délután Emmike, Cinka nevű kis ovis társával rohant be a lakásba, és azt kiabálta, hogy: ‒ Zárd be! Zárd be! ‒ Mit zárjak be? ‒ pislogtam. ‒ Az ajtót, apcika, az ajtót! Kulcsra! Nem értettem, mért kellene kulcsra zárni az ajtót, de elindultam kifelé. Jobb, ha az ember szót fogad a kislányának, akit Emmikének hívnak. Tapasztalat. Amint az ajtó közelébe értem, embertelen bömbölést hallottam. ‒ Kitekerem a nyakatokat! Piszok kis kölykök! Majd adok én nektek…! Egy férfi közeledett futólépésben a kerti úton, és üvöltött, mint akinek veszett Tyrannosaurus volt a papája. Lehetett úgy százötven kiló, abból csak a feje negyven, ami most vörösen lángolt a dühtől. Én senkitől se félek, kivéve Emmikét és a százötven kilós üvöltő embereket, úgyhogy bezártam a vasrácsot. ‒ Mit akar? ‒ szóltam rá bátran a rács mögül. ‒ Mit ordít? ‒ Ide szaladt be két kis pofátlan csitri?! ‒ harsogott a dagadt dinó, és belekapaszkodott a rácsba. ‒ Miért? ‒ kérdeztem hűvösen és nyugodtan, mint egy Anthony Hopkins a Hannibálban. ‒ Majd elmondom, ha a kezem közé kapom őket! ‒ vicsorgott a monstrum, és megrázta a rácsot. Ha ez most ki tudja szakítani a vasrudakat ‒ gondoltam ‒, és túlélem, tuti, hogy visszakérem a pénzt a lakatostól. ‒ Senki sem jött be ide! ‒ jegyeztem meg, és be akartam hajtani az ajtót is. A nagypapám mindig azt mondta, hogy jobb hazudni és élni, mint igazat mondani és halni. Persze van, aki ezzel nem ért egyet. ‒ Azt mondja, senki sem ment be?! ‒ bömbölt a monstrum. ‒ Senki ‒ mondtam én. ‒ De igenis! ‒ ugrott mellém Emmike. ‒ Mi bejöttünk! ‒ És dühösen a csípőjére csapta a kezét. Na, ez az! Ilyenek miatt kell idegorvoshoz járnom, ha valaki nem tudná. A saját lányom meghazudtolja az apját! Mit tanulnak ezek az oviban? ‒ Szóval itt vagy? ‒ süvített a bölény. ‒ Hogy mertetek szemetet önteni a kocsimba? Kitekerem a nyakadat, akár itt van az apád, akár nem! ‒ Na, de kérem! ‒ dadogtam. ‒ Hogy képzeli? Miket beszél? Mi történt? ‒ Ez a töpörtyű meg a másik törpe ‒ rikoltott a dinóbébi ‒ beöntöttek a kocsimba egy kosár szemetet! De ki fogják takarítani, vagy addig élnek! ‒ És maga, bácsi? ‒ rikoltott Emmike. ‒ Maga nem csinált semmit? Kidobta a kocsi ablakán a zsíros papírt, amiből evett! Láttuk! Aztán meg kiöntötte a cigihamut! Beleszállt a szánkba! A dagadék szeme kimeredt, és csak kapkodta a levegőt, mint kacsa a nokedlit. ‒ Mi? Mi? Mi? ‒ Igen mi, mi, mi! Mi láttuk. Meg más is! A Laci szomszéd. Felvette videóra. Az óvó néni azt mondta, hogy az utcán nem szabad szemetelni. Mert a város mindenkié. És tisztaságnak kell lenni, hogy ne legyen betegség. De maga, bácsi, kiszórta a papírt meg a hamut. Ezért öntöttük a fejére Cinkával a szemetet. És el is fogjuk mondani az óvó néninek, aki elviszi a rendőrségre, és ott aztán üvöltözhet a börtönben. Mire ezt Emmike végigmondta, a szomszédok mind az ajtónkhoz gyűltek, a pasas meg úgy eltűnt, mint kakis vécépapír a szélviharban. Álltam és pislogtam. ‒ Emmike ‒ suttogtam ‒, ti szemetet öntöttetek a bácsi kocsijába, mert szemetelt? ‒ Naná! ‒ mondta Emmike. ‒ Megérdemelte! ‒ És a Laci szomszéd tényleg felvette videóra az egészet? ‒ Dehogy vette! ‒ mondta Emmike. ‒ Csak rá akartam ijeszteni a bunkó bácsira. ‒ Kicsi lányom! ‒ hörögtem. ‒ Kérlek, csak egyet árulj el a te szerencsétlen apcikádnak: kitől tanultál meg így hazudni? Mire Emmike felkacagott. ‒ Mondjam vagy mutassam?