– Uram, vezess engem a szent úton! – imádkozott. A haldoklóhoz lépett Artabán, és árnyékos helyre vitte, meglazította a ruházatát, vizet vitt neki, hogy megitassa és megmosdassa. A tarisznyájából orvosságot vett elő, hogy csillapítsa a lázát. Majdnem egy egész napig ápolta a beteget, mire az jobban lett, és lábra tudott állni; akkor a lován bevitte a legközelebbi faluba. Eladta a zafírt, hogy kifizesse a szállását, és pénzt adott a fogadósnak, hogy gondoskodjon róla, amíg fel nem épül. Így már csak két ajándéka maradt a Megváltó számára. A férfi észrevette, hogy jótevője gondterhelt; megkérdezte, mi nyomja a szívét. Amikor Artabán elmondta neki, hogy minden bizonnyal lekéste a találkozót a három bölccsel, az öreg szelíden Artabánra mosolygott. – Segítettél nekem, és én semmit nem adhatok cserébe, talán csak ennyit: prófétáink megmondották, a Messiás Betlehemben fog megszületni. Áldjon meg az Isten utadon, és vigyen el biztonságban oda! Artabán sietett Betlehem felé, amilyen gyorsan csak tudott; szerette volna még időben beérni a többieket, hogy láthassa az újszülöttet. Később ért Betlehembe, mint Gáspár, Menyhért és Boldizsár, akik megtalálták Máriát és Józsefet a kis Jézussal, és lábához fektették ajándékaikat, az aranyat, tömjént és mirhát. Artabán az utcákat járta, magánál tartotta a rubint és az igazgyöngyöt, hogy a kis Jézusnak adhassa, ám egy alacsony kőházból csendes énekszót hallott, egy asszony énekelt. Belépett. A házban egy anya ringatta álomba a gyermekét. Artabán kérdésekkel halmozta el az asszonyt: jártak-e ott napkeleti bölcsek, merre mentek, hol találja a Megváltót? Az asszony, kisgyermekét ringatva a karján, készségesen válaszolt: igen, a három bölcs jött és ment, ajándékokat hagytak a názáreti Máriának és a kisdednek, nem, a család már nincs a városban, előző éjjel eltűntek, azt rebesgetik, talán Egyiptom felé indultak. Artabán csalódottan töprengett, vajon mit kellene most tennie, hol kereshetné a Megváltót… Ekkor sikoltás hallatszott az utca felől, és rémült asszonyok csapata rohant el a ház előtt, karjukban a gyermekeikkel. – Meneküljetek! Mentsétek a fiaitokat! Heródes katonái megölnek minden újszülöttet! Artabán látta az asszony arcán a rémületet, ahogy magához szorította a kisfiát, de a katonák már dörömböltek is az ajtón Heródes nevében. – Isten nevére kérlek, mentsd meg a gyermekem! – könyörgött az asszony. Az anya elsápadt, szorosan magához ölelte a kisdedet. Artabán gyorsan az ajtóhoz szaladt, széles vállai betöltötték a nyílást. Katonák véres karddal rohantak az utcán. Megpillantották a szálfatermetű férfit az ajtóban, és megtorpantak a meglepetéstől. – Magam vagyok itt – mondta szelíd nyugalommal Artabán, és hogy szavainak nyomatékot adjon, előhúzta a rubint. Szeméből olyan sugárzás áradt, melytől még a leopárdok is meghunyászkodtak volna. A kapitány mohó vigyorral vette el a követ, és hangosan felkiáltott: – Tovább! Itt nincs gyerek! Mit tettem? – gondolta Artabán. – Elpazaroltam a Megváltó ajándékát… De ahogyan az asszonyra és a gyermekre nézett, tudta, hogy nem volt hiába. – Isten áldjon meg azért, amit értünk tettél, ő kísérjen az utadon! – mondta az asszony. Artabán Egyiptomban folytatta útját, a szent családot kereste Betlehemből, majd továbbment, és Alexandria városában betért egy héber pap házába, aki jól ismerte a próféciákat: – Ne felejtsd, a királyt, akit keresel, nem palotában találod, és nem is a gazdagok és hatalmasok közt. Akik őt keresik, jól cselekednek, ha a szegényekhez fordulnak. Így hát Artabán bejárta azokat a városokat, falvakat, ahol a szegények éheztek, ahol a pestis pusztította az ifjakat és a véneket. Nem talált királyt, akit szolgálhatott volna, de sok embert talált, akiknek segíthetett. Etette az éhezőket, felruházta a nincsteleneket, meggyógyította a betegeket, és közben őrizte az egyetlen megmaradt ajándékot: a gyöngyöt. Hosszú, gyötrelmes évek teltek el, épp harminchárom, és Artabán haja fehérebb lett, mint a hó. Megfáradtan, halálra készen, de még mindig a királyt kutatva Jeruzsálembe vetődött. A zsidó húsvét időszaka volt ekkor. Nagy zsivaj és izgatottság verte fel a várost, a tömeg a damaszkuszi kapu felé sietett. – Hová mentek? – kérdezte Artabán egy öregembertől. – A Golgotára. Két embert fognak megfeszíteni ott, és egy harmadikat azért, mert azt állította, hogy ő a zsidók királya. Az öreg, megőszült bölcs évek óta először mosolygott, és azonnal útra kelt. Végre tudta, hol keresse a Megváltót. Útnak indult a tömegben a Golgota felé, remélve, hogy az utolsó drágakővel még meg tudja váltani Jézus szabadságát és életét. Ahogy azonban az emberek sűrűjében utat próbált törni magának, kiáltozásra lett figyelmes: katonák vonszoltak egy fiatal lányt a város felé. – Ments meg! – zokogott a lány. – Apámmal érkeztem Perzsiából, de ő meghalt, és adósságban hagyott. Most el akarnak adni rabszolgának. Könyörgök, segíts rajtam! Artabán a lányra nézett, azután a Golgotára; előhúzta az erszényéből az igazgyöngyöt, amely sosem volt olyan fénylő, mint akkor, és egy pillanatig szomorúan nézte. – A Megváltónak őrizgettem – mondta végül. – De úgy tűnik, méltatlan vagyok rá, hogy ajándékot adjak neki. Tessék, húgom! Váltsd meg vele a szabadságodat! A következő pillanatban elborult az ég, mennydörgött és villámlott, megrázkódott a föld; sűrűn kezdett szakadni az eső, és mindenki menekült. Az ősz Artabán lerogyott az út szélén; a lány pedig fölé hajolt, hogy felsegítse. Bölcs arca ragyogott; felfelé nézett valakire, akit csak ő láthatott. Beszélni kezdett, mintha felelne a hangnak: – Ha láttam volna nélkülözésed, ó, Uram, éhséged és szomjad csillapítottam volna! Számkivetettként a házamban otthont nyújtottam volna. Harminchárom évig kerestelek, de nem leltem nyomodra, nem segítettem neked, királyom. Elhallgatott. Valahonnan a magasból csendesen és szelíden így szólt egy hang: – Bizony mondom néked, ha megcselekedted ezeket akár a legkisebb testvéremmel is, velem cselekedted meg! – De mikor, Uram? – rebegte alig hallhatóan Artabán. – Mikor etettelek? Mikor itattalak? Mikor ápoltalak? Harminchárom esztendőn át kerestelek, és sohasem láttam az arcod… És a vihar közepén egy alig hallható hang válaszolt neki, talán nem is hallotta más: – Bizony mondom néked, amit a szenvedőkért tettél, azt értem tetted. Ez volt a te ajándékod nekem. A szavak hallatán békés ragyogás világította meg Artabán arcát: olyan volt, mint a hajnal első sugara egy havas hegycsúcson. Hosszan sóhajtott még egy utolsót, megkönnyebbült. Útja a végéhez ért. Ajándékait elfogadták immár. A negyedik bölcs megtalálta királyát.