Fontos ugyanakkor leszögezni, hogy az Együtt a Pörkeföldre című kötet nem valamiféle bújtatott lélekbúvárkodás, sokkal inkább egy klasszikus mese- vagy kalandregény, ezzel együtt viszont tele van olyan finom vagy épp nagyon is explicit utalásokkal, melyekből már a kötet legelején kiderül, hogy az előző megpróbáltatás és saját maguk legyőzése sokkal mélyebb nyomot hagyott a személyiségükön, mint azt Borbáth hősei valaha hitték volna: „Niru azelőtt félénk volt és szótlan; azt hitte, örökké így marad. Amikor azonban Sündört kellett megmentenie, elpárolgott belőle a félelem. Olyan ijesztő lényekkel kötött barátságot, mint a hatalmas, kőbőrű Bocskoján, az aggodalmaskodó Mirminyó, a bűzös, mogorva Tivonul vagy az őrült tekintetű Zazil.” A fenti idézetből is látszik, hogy Borbáth hű maradt az első kötet emlékezetes epizodistáihoz is, sőt, ismét kulcsszerepet szánt a „csupa rend” városnak, Ushgulinak is. Az elöljárók ugyanis a fejükbe vették, hogy megteremtik – nemcsak a legtisztább, de – a legcsendesebb várost, és ennek érdekében betiltottak minden hangos szót, harsány kiáltást, kurjongatást. A város elcsendesült, a zajok viszont a föld alatti barlangrendszerbe húzódtak vissza. Ideig-óráig fellendült Sündör és Niru régi barátjának, a zajkereskedőnek az üzlete is, aki áron alul vette át az utcán elfogott zajokat. Ám sorsa akkor vett nem várt fordulatot, mikor egy véletlen baleset következtében kiszabadultak gyűjteményéből a nyekergések, dörrenések, pendülések, szisszenések. A város vezetői szabotázst kiáltottak: „Ne higgyétek, hogy ez a támadás kívülről érte városunkat. Nem! Nem egy távoli ország idegen serege szabadította ránk ezt a sok-sok zavaró, veszélyes elemet, hanem Ushguli egyik köztiszteletben álló kereskedője! (…) Ő, aki egykor hű ushguli polgár volt, ma már nem építeni akarja városunkat, hanem lerombolni. Különben miért is engedte volna ránk ezt a zajhordát?” így a kereskedőnek nem maradt más választása, minthogy maga mögött hagyja a várost. Sündör és Niru is útra kelt, hogy segítsenek barátjukon és választ találjanak a kérdésre: hol helyezzék biztonságba az egyedülálló zajgyűjteményt. Borbáth Péter a második kötetben tehát ismét az érzékszerveinket veszi célba – ezúttal a hallás van soron –, és aki fogékony az ilyesmire, az olvasás közben tobzódhat a hangutánzó és -leíró szavakban, hiszen a kalandokat szmörtyögések, dörrenések, nyekergések és csijjegések egész sora kíséri. Mindezeken túl Borbáth szövege kimondottan míves, és tele van olyan részletekkel, melyeket jó ízlelgetni – csak egy példa: „Ahogy a régóta fogva tartott fények kiszabadultak, egyszerre lett pirkadat, vihar előtti vörheny, déli napsütés, halovány alkony, derengő hajnal; szűrt fények vetültek a hepehupás tájra. Annyi árnyalat, annyi szín jelent meg egyszerre az égen, hogy Sündörnek be kellett látnia, az egész fényvadászatnak ez volt a legcsodálatosabb része. Ez az elengedés.” A Sündör és Niru ugyanakkor mostanra már egészen elképzelhetetlen Remsey Dávid illusztrációi nélkül, aki ismét rendkívül markáns és jól beazonosítható képi világot teremtett. Kidolgozott részletek és erős atmoszféra jellemzi a kötetet, képei között pedig több olyan is akad, melyeket olvasás közben vagy után még hosszú percekig lehet böngészni. Kiss Orsi Forrás: Könyves blog