Az alvó oroszlán szájába befutott egy egér; az oroszlán felébredt, megfogta az egeret, és meg akarta enni. Az egér könyörgött, hogy eressze el, és megígérte, hogy ha életben marad, meg fogja neki hálálni. Az oroszlán erre elnevette magát, és futni hagyta őt. Nemsokára azonban tényleg megtörtént, hogy az egér hálája révén menekült meg. Vadászok csapdájába esett ugyanis, akik kötéllel egy fához kötözték. Ahogy ott jajgatott, meghallotta az egér, odasietett, elrágta a kötelet, és megszabadítva őt, így szólt hozzá: "Annak idején kinevettél engem, mert nem hitted, hogy viszonzást kapsz tőlem; de most megtudhattad, hogy az egerek is tudnak hálásak lenni." A mese bizonyítja, hogy a helyzet változásakor még a hatalmasok is rászorulnak a gyengébbekre.      Aesopus: Az oroszlán és az egér /Átdolgozta: Rónay György/ Nagy rettegésben élt az erdőben a szegény kis egér. Félt a rókától, félt a farkastól, még jobban félt a vadmacskáktól: ha csak levél rezzent, máris majd meghalt rémületében. Gondolt egy nagyot, elment az oroszlánhoz. -      Felséges uram – mondta -, volna egy alázatos kérésem. Én vagyok a legszerencsétlenebb valamennyi állat közt, mert egyetlen reszketés az életem: nincs egy nyugodt percem, és már az ág reccsenésétől is eláll a szívem verése. Te hatalmas nagy úr vagy, ordításodtól mindenki menekül, s igazán semmi fáradtságba nem kerül, hogy oltalmadba végy engem. Tágas barlangod van, jól elférnénk benne ketten. Engedd meg, hogy itt lakjam: úgy meghúzom majd magam, hogy észre sem veszel: se futkározással, se cincogással nem foglak zavarni. Az oroszlán hallgatott, az egérke meg azt gondolta, hogy ez a hallgatás azt jelenti, hogy az oroszlán nem utasítja el a dolgot, sőt el is fogadja, csak éppen biztatni kell még egy kicsit. -      Tudom én – folytatta hát -, hogy méltatlan vagyok erre az óriási kegyre: de akármilyen haszontalan kis jószág vagyok is, ki tudja, fordul-e egyszer úgy a sorsod, hogy még én is hasznodra lehetek, hálából a jóságodért. No, csak ezt ne mondta volna! Az oroszlán mérhetetlen haragra gerjedt. -      Ó, te szemtelen! – ordította. – Mit gondolsz te rólam és magadról? Ki vagyok én, mi vagyok én, hogy egy ilyen kis szürke kis féreg nekem valaha is hasznomra lehet?! Nem vagyok én elég magamnak? Szükségem lehet nekem valakinek a segítségére? Pusztulj a szemem elől, és örülj neki, hogy itt helyben szét nem taposlak, ahogy megérdemelnéd! Futott az egérke, ahogy csak bírt, messze ki az erdőbe, megbújt ott egy szikla alatt, és többé tájára se merészkedett az oroszlánnak. Az oroszlán még füstölgött egy ideig magában az egér szemtelenségén, aztán, mert mérgében igen megéhezett, elindult vadászni. Iszonyú bőgésétől rettegve bújt el az erdő valamennyi vadja: ő meg csak ment, és vérben forgott a szeme a hatalmas indulattól. Egyszer csak roppant alatta a föld, és a következő pillanatban ott találta magát egy verem mélyén. Nem volt mély verem, éppen nekirugaszkodott, hogy kiugorjék belőle: akkor vette észre, hogy hálóba akadt, mert a verem aljában háló volt kifeszítve. Hiába vergődött, hiába küszködött, nem bírt menekülni belőle. Akkor aztán, mikor végleg kifáradt már a hiábavaló küszködésben, megadta magát a sorsának. „Ó, jaj – gondolta -, milyen ostobává tett a kevélységem! Ha nem kergetem el gőgösen azt a mihaszna kis egérkét, most éles kis fogaival egykettőre elrágná a háló kötelét, és én megszabadulnék. Így azonban itt kell vesznem, és ráadásul magam okoztam vesztemet!”