Peti ma későn érkezett az óvodába. Láthatólag rossz kedve volt, alig köszönt, és még az ablakhoz sem futott oda, hogy az anyukájának búcsút intsen. Reggel, indulás előtt összevitatkoztak, és attól fogva Peti csak lógatta az orrát egész úton. A buszon nem beszélgettek, mint ahogy máskor szoktak, csak mindketten bámultak ki az ablakon, és egymásra sem hederítettek. Amikor Peti megérkezett az óvodába, a dadus néni megkínálta sós kiflivel és citromos teával, de ő nem kért belőle. – Nem vagyok éhes – mondta neki, és már vette is elő a farmernadrágja zsebéből a rendőrautóját, amit a születésnapjára kapott. Elgurult vele a gyerekekig, hogy lássa, mivel foglalatoskodnak. Sündörgött körülöttük egy darabig, aztán befurakodott Lea és Dani közé. A kezük között gurigatta a rendőrautót, ügyesen kikerülve a megfestett képeket, majd megszólalt: – Én is festeni akarok, add ide az ecsetet! – szólt Leához. – Nem adom, keress magadnak másikat! – válaszolta Lea. Erre Peti felállt, körbejárta a hasaló gyerekeket, meg-megbotlott egy-két égbe lóbált lábban, aztán, mivel nem talált szabad ecsetet, mérgében belerúgott egy kékeszöldes színű festékes pohárba, ami kékestől-zöldestől, az utolsó cseppig mind ráborult a vegyeskereskedésre. – Jaaaaj! – kiáltott Lea, és könny szökött a szemébe. – Petiiii! – üvöltötték a többiek egyszerre. – Ha kértél volna ecsetet, szívesen adtam volna neked a szekrényből. Helyet is kerestem volna, ahová festhetnél. Most szomorúak vagyunk, hogy elrontottad Lea boltját – korholta az óvó néni. Peti hátrébb lépett, megvonta a vállát, és odébbállt. Az óvó néni a vegyeskereskedés fölé guggolt, és egy törlőkendővel megpróbálta felitatni a tejfölről meg a villanykörtéről a kékes-zöldes pacát. Egyik szemével azért Petit figyelte. Amikor összetalálkozott a tekintetük, Peti elkapta a fejét, és az óvó néninek háttal térdelt le az autósszőnyegre, hogy még véletlenül se pillanthassanak össze még egyszer.     Rendőrautójával elgurult az építkezésig, ahol Ákos épp próbálta felrakni az utolsó fakockát a parkolóház tetejére, amit Zéténnyel együtt bütyköltek reggel óta. – Beállhatok? – kérdezte a fiúktól. – Most mi játszunk – válaszolta Zétény. – De van rendőrautóm. Majd irányítom a forgalmat, hogy ne legyen ütközés! – próbálkozott Peti. – Akkor sem! Amúgy is, mi ütközni akarunk! – zárta le a vitát Zétény, és már fordult is vissza Ákoshoz, de Peti dühösen kikapott egy fakockát a garázsból, és fejbe vágta vele Zétényt. A garázs leomlott, Zétény pedig hangosan sírni kezdett. Mindenki rájuk nézett. Az óvó néni ölbe vette Zétényt, és amikor már alábbhagyott a zokogás, megkérdezte, mi történt. Peti a túlsó sarokból, összekuporodva hallgatta. Fel sem nézett, csak ide-oda tologatta a szőnyegen az autóját. Az óvó néni megtörölte Zétény orrát, aztán amikor már nem sírt, Peti mellé guggolt, és a fülébe súgott valamit. Peti egy ideig még tétovázott, aztán lassan felállt, a zsebébe dugta az autóját, és visszaslattyogott az építkezéshez. – Ne haragudj! – mondta halkan, és megérintette Zétény fájós fejét. – Segíthetek visszaépíteni? – Csak ha pont olyanra fogod, amilyen volt – dünnyögte Zétény, és addig el nem mozdult Peti mellől, míg az utolsó kocka a helyére nem került. Ebédnél Peti Bianka mellé ült. Már nagyon éhes volt, mert sem otthon, sem az óvodában nem reggelizett. De amikor a dadus néni behozta az ebédet, és elárulta, mi lesz, újra dühös lett. A gyerekek paradicsomlevest kaptak betűtésztával, ő meg Leával, mivel érzékenyek a tojásra, sárgaborsólevest, amit nem szeret. Csak nézte egy darabig Bianka tányérját, bámulta, ahogy kavarognak benne a betűk, hallgatta, amint versenyeznek a többiek, ki talál anyu meg apu betűt. Aztán váratlanul odafordult Biankához, és beleköpött a paradicsomlevesébe. Bianka hangosan felsikított. Az óvó néni odaszaladt, és hol Bianka levesére, hol pedig Petire nézett. De Peti lesütötte a szemét. érezte, hogy most igazán rossz fát tett a tűzre. Szerette volna visszacsinálni a dolgot, de már nem lehetett. Így sírós hangon csak annyit mormogott: – De én is éhes vagyok! Az óvó néni jól ismerte Petit. Ilyen csapnivaló napja még sosem volt. Ha valami bolondságot csinált, általában elég volt egy határozott tekintet, és máris tudta, hogyan tegye jóvá. Az óvó néni érezte, hogy most hiába lenne minden korholás, ezért mást talált ki. Bianka és Peti tányérját elvette az asztalról, és új, tisztát tett a helyükre. Biankának ismét szedett a paradicsomlevesből egy nagy merőkanállal, aztán Peti felé fordult: – A paradicsomlevest szereted, ugye? Abban nincs tojás, amit te nem ehetsz. Ha vigyázol, hogy a tésztákat kikerüld, szívesen adok neked is egy kanállal! Peti felnézett az óvó nénire, pislogott még néhányat, hogy a szemébe gyűlt könny végleg eltűnjön, aztán határozottan egy nagyot bólintott. A gyerekek a kanalakkal csörömpölve tovább ették a levesüket. Peti pedig a betűket óvatosan kikerülve, hamar bekanalazta a levest, aztán a tányérban maradt betűket tologatva kirakott egy szót. – Óvó néni! – kiáltotta a paradicsomtól piros szájjal. – Nézd, mit írtam ide! Az óvó néni odament Peti asztalához, és a lélegzete is elállt a csodálkozástól. – Peti! Te tudsz írni? – aztán a gyerekekhez fordult. – Nézzétek mit írt Peti a tányérja szélére! A gyerekek egymás után álltak fel az asztaltól. Mind Peti köré sereglettek. érdeklődve nézegették a betűket, találgatták, vajon mi van odaírva, de egyikük sem tudott még olvasni. Aztán kérlelni kezdték az óvó nénit, hogy árulja el, de az óvó néni Peti felé fordult: – Inkább te olvasd el, mit írtál! Nagyon kíváncsiak a gyerekek! Peti büszkén a tányérja felé fordult, és hangosan olvasni kezdett: – Finom!