Kiskakas, te kiskakas, szép aranyos, tarajas, kényes, fényes szárnyú, bársonyos szakállú. Ábrázatod megmutasd, adok Neked rézgarast! A kiskakas kidugta a fejét az ablakon. A róka a karmai közé kapta s vitte a rókalyukba. A kiskakas kiabálni kezdett: Visz a róka, jaj nekem, hét határra fut velem. Hegyen át, réten át, erdőn, völgyön éren át! Rigó, kandúr! Segítsetek! A kandúr és a rigó meghallotta a hívást, üldözőbe vették a rókát, s visszaszerezték tőle a kiskakast. Nemsokára a kandúr és a rigó ismét az erdőbe mentek fát vágni. Mielőtt elindultak, megint a lelkére kötötték a kiskakasnak: - Jól vigyázz most magadra! Ne hallgass a rókára, ne nézz ki az ablakon, mert ma messzebb megyünk, nem halljuk meg, ha kiabálsz. Elment a kandúr és a rigó messzire az erdőbe fát vágni. A róka meg csak erre várt. Ott termett, és elkezdett énekelni: Kiskakas, te kiskakas, Szép aranyos, tarajas, kényes, fényes szárnyú, bársonyos szakállú. Ábrázatod megmutasd, adok Neked rézgarast! Lapult kakaska, hallgat. A róka újra kezdi: Gyerekek jöttek sereggel, búzát szórtak marokkal, fölkapkodták a tyúkok, kakaskának mi jutott? Erre már a kiskakas is kidugja a fejét az ablakon. -Az ám, kakaskának mi jutott? A róka megragadta, és már vitte is a karmai közt a rókalyukba. Lármázott a kakas: Visz a róka, jaj nekem, hét határra fut velem. Hegyen át, réten át, erdőn, völgyön éren át! Rigó, kandúr! Segítsetek! A kandúr és a rigó meghallotta a hívást, és máris indultak a rókalyukhoz. A kandúr futott, a rigó repült. Utolérték a rókát, s visszaszerezték tőle a kiskakast. - Még ez egyszer kiszabadítottunk - mondták neki -, de legközelebb igazán vigyázz! Telt múlt az idő, a kandúr és a rigó ismét az erdőbe mentek fát vágni. Mielőtt elindultak, igen szigorúan a lelkére kötötték a kiskakasnak: - De most aztán kakaska, jól vigyázz most magadra! Ne hallgass a rókára, ne nézz ki az ablakon, mert most még messzebb megyünk, s nem halljuk meg, ha kiabálsz. Elment a kandúr és a rigó még messzebb az erdőbe fát vágni. A róka meg ott termett, leült az ablak alá, s elkezdett énekelni: Kiskakas, te kiskakas, szép aranyos, tarajas, kényes, fényes szárnyú, bársonyos szakállú. Ábrázatod megmutasd, adok Neked rézgarast! A kiskakas nem moccan, hallgat. A róka ismét rázendít: Gyerekek jöttek sereggel, búzát szórtak marokkal, fölkapkodták a tyúkok, kakaskának mi jutott? Lapult a kakaska. A róka meg fújja: Emberek jöttek sereggel, gyöngyöt szórtak marokkal. Fölkapkodták a tyúkok, kakaskának mi jutott? A kiskakas ezt már nem hagyta szó nélkül, nem hallgatott a jó szóra, is kidugta a fejét az ablakon és elkukorékolta magát: - Az ám, kakaskának mi jutott? A róka nyakon csípte a kiskakast, és már vitte is a karmai közt a sötét erdőn túlra, a sebes folyón túlra, a magas hegyen túlra a rókalyukba. Kiabálhatott a kakaska, ahogy a torkán kifért, hívhatta a kandúrt meg a rigót, azok bizony nem halották. Amikor aztán hazaértek, látják ám, hogy a kiskakas nincs sehol. A kandúr és a rigó a róka nyomába eredt. Futott a kandúr, repült a rigó, követték a róka csapását a rókalyukig. Ott a kandúr kapta a citeráját, és pengette-zengette: Csendülj, pendülj citerám, szólj arany húrocskám! Benn fekszik e róka koma meleg puha vackán? Hallgatja a róka, hallgatja, s ekképp gondolkozik: "Csak megnézem már, ki citerázik ilyen szépen s ki dalol ilyen édesen." Kapta magát, s kibújt a rókalyukból. A kandúr és a rigó csak erre vártak, megragadták, ütötték-verték, ahol érték, amíg csak el nem hordta az irháját. Akkor fogták a kakast, beültették egy vesszőkosárba, s hazavitték. Azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak.