Eric Carle német bevándorlók gyermekeként született Syracuse-ban. Hat éves koráig élt New Yorkban, majd szüleivel visszaköltözött Németországba. Ott nőtt fel, ott érte a háború is, de az interjúk tanúságai szerint az mintha kevésbé viselte volna meg, mint az iskola. Carle még az Egyesült Államokban kezdett el iskolába járni, amiről csupa jó emléke van.
Németországban viszont szenvedett mind a poroszos fegyelemtől, mind a tanítójától. Úgy emlékszik vissza azokra az időkre, mint amik állandó szomorúságban, frusztráltságban teltek. A rossz közeg rányomta a bélyegét a tanulmányokra is, az iskola ahelyett hogy inspirálta volna a kis Eric-et, inkább gátolta a tanulásban. Mindegyre arról ábrándozott, hogy visszatér Amerikába. Fantáziáiban hídépítőként szerepelt, aki egy óriási hidat emel Németország és az Egyesült Államok közé, majd hőn szeretett német nagymamájával kéz a kézben átkelnek az óceán fölött.
Carle-ból ugyan végül nem hídépítő lett, de 17 évvel később mégis visszatért Amerikába. Újabb 15 év eltelte után megjelent első gyermekkönyve, amit rövid időn belül követett a többi is. Megannyi kis híd az otthon szeretetteljes közege, és az iskola között. Carle könyveivel igyekszik segíteni a gyerekeken. Hiszi, hogy történetei hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a gyerekek jobban élvezzék az iskolát, a tanulást. Jobban, mint ahogy annak idején neki sikerült.
Ez a rossz gyermekkori élmény azóta is végigkíséri az életét, és többek közt ez járult hozzá ahhoz is, hogy Bill Martinnal együtt megalkotta első gyerekkönyvét, a Brown bear, brown bear, what do you see?-t. Erről a könyvről már írtam egyszer, de azóta, mióta megismertem az író személyes történetét is, ha lehet, még jobban megszerettem. Carle egy videóinterjúban mesélte el, hogy mi rejtezik a a Brown bear dallamos, ritmusos sorai mögött.
Az író, Bill Martin, húsz éves koráig nem tudott olvasni.
Mikor egyik tanára ezt felfedezte, elhatározta, hogy egy sajátos technikával, a nyelv ritmusán keresztül fogja Martint megtanítani olvasni. A módszer működött, Martin pedig később ezzel a technikával írta könyveit, andalítóan ritmusos sorain pedig azóta már rengeteg gyermek nőtt fel. Mikor Bill Martin először kérte ki Carle tanácsát a Brown bear-rel kapcsolatban, akkor a szöveg különféle ritmusváltozatait kántálta el neki, amit Carle nem tudott mire vélni. Martin akkor mesélte el neki, hogy először mindig a ritmust alkotja meg, csak azután illeszti be a szavakat. Carle és Martin ekkor találtak igazán egymásra. A hasonló rossz élmények a közös munka során felülíródtak, egyfajta kapcsolódási ponttá váltak. Ez a csodás összhang pedig érezhető minden egyes közös gyermekkönyvükön.
Eric Carle könyveit előszeretettel használják az angolszász iskolákban. Tanulmányok foglalkoznak azzal, hogy hogyan lehet a könyveit beépíteni az oktatásba, mind a vizuális nevelés, a kreativitás fejlesztése és az alapszintű ismeretek elsajátítása céljából. Az angolszász kultúrákban hamarabb mennek iskolába a gyerekek, ott egyfajta iskolaelőkészítőbe iratják az óvodáskorúakat, ahol egész nap kreatív foglalkozások keretében, játszva készülnek fel a majdani komolyabb oktatásra, sajátítják el az alapokat. Eric Carle könyvei pedig csodás terepei a tanulásnak.
Elég csak a magyarul megjelent könyvekre, például A telhetetlen hernyócskára gondolni. Nemcsak egy természeti jelenséggel, és a gyümölcsökkel ismerteti meg a gyerekeket, hanem számolni is tanít.
Vagy itt van A kelekótya kaméleon, amely az állatok ismertetésén túl még olyan mélypszichológiai mondanivalóval is bír, amit felnőttkorban is remekül lehet kamatoztatni (nekem legalábbis sikerült).
Vagy itt van az egyik újonnan felfedezett kedvencem, A zsémbes katicabogár (magyarul még nem jelent meg), mely beillik művészeti albumnak csakúgy, mint állathatározónak, kedélyjavító tanmesének és nem utolsó sorban még az óra leolvasására is megtanít. Kell ennél több? Nem hiszem. Eric Carle könyvei végtelenül letisztultak, mégis sokrétűen, humorosan, kreatív formában, és vizuális igényességgel közvetítik a tudást.
Számos szociológiai vizsgálat kimutatta, és ez mára már elfogadott tény, hogy az első néhány életévben elsajátított tudás van annyira fontos, ha nem fontosabb, mint az, amit később az iskolában szerez meg a gyermek. A család által közvetített kulturális tőkejavak a későbbi iskolai sikerek záloga is egyben. A gyermek a családi közegben elsajátított tudást és készségeket kamatoztatja később az iskolában is, arról már nem is beszélve, hogy az intézményrendszer sok ilyen “tudást” egyébként alapvetőnek vesz, és ő maga nem is foglalkozik vele. Ha megvan, ha nincs, arra épít az oktatásban. Az egész életünk tanulással telik, a születésünktől kezdve. Ha lehet, miért ne tegyük ezt minél játékosabbá, könnyedebbé, élvezhetőbbé a gyermekek számára, hogy még véletlenül se érezzék kényszernek.
Ezen elv mentén készítette Eric Carle is azt a két kis könyvecskét, ami most jelent meg a Pagony gondozásában. A számokról és a színekről szóló lapozókban megtanulunk tíz színt beazonosítani, és tízig számolni. Az osztott lapokon a színek, illetve a számok alatt különböző színű tárgyak és élőlények, illetve különböző darabszámú gyümölcsök vannak összekeverve. Amíg beazonosítjuk a színeket, az alsó osztásban meg lehet keresni az annak megfelelő színű képet, illetve ugyanezen elve mentén a számokhoz párosíthatjuk a megfelelő számú gyümölcsöt. A gyerekek maguk is eljátszhatnak a könyvekkel, még akkor is, ha nem ismerik például a számjegyeket. Minden egyes számjegy alatt ugyanis le lehet számolni az annak megfelelő számú négyzetet is.
AJÁNLOM AZ OLDALT
ÖSSZES FOGLALKOZÁS
A Carle-könyvek játszva tanítanak 
