A látnok  Éles fény vakította el a barátokat. – Hol vagyunk? – motyogta Julian, miközben kezével beárnyékolta a szemét. Lassacskán körvonalazódott körülöttük a táj. Hatalmas palaszürke hegység magasodott előttük, felette vakító kéken szikrázott az égbolt. – Micsoda hülye kérdés! – kiáltotta Kim. – Delphoi – ban vagyunk, és ott van a jósda! – A lány izgatottan mutatott a fennsíkon elterülő hatalmas épületegyüttesre. A fallal körülvett területen tarka templomok sorakoztak egymás mellett. A szürke sziklás környezetben Delphoi úgy hatott, mint valami csillogó ékkő, amelyet díszítésül helyeztek a kopár hegyek közé.   – Az a két szikla bizonyára a Rhodini és a Flembukosz – emlékezett vissza Kim a nemrég olvasottakra. – A mögöttük fekvő nagy hegyet Parnasszosznak hívják, és az a bővizű patak ott, az a Pleisztosz. – A patak az ezüstöszöld olajfákkal dúsan benőtt völgyben kanyargott. – Úgy tűnik, valóban Delphoiban lehetünk – állapította meg tudálékosan Julian, és megfordult. – És az az érzésem, hogy egyenesen ennek az olajfának a törzséből léptünk elő. Leon megsimította a széles koronájú, alacsony fa érdes kérgét. – Jól jegyezzük meg, hogy majd megtaláljuk a visszautazáskor. – Nem lesz nehéz megjegyezni – mondta Julian, akinek közben már hozzászokott a szeme az erős napfényhez. – Ez az óriási olajfa eléggé feltűnő „tereptárgy”. Van valakinek ötlete, hogyan jutunk be a templomnegyedbe? A falak áthatolhatatlannak tűnnek… – Szerintem egyszerűen csak próbáljunk meg bemenni – javasolta Kim. – Ott, azon az úton nagy a nyüzsgés. Az emberek mind a jósda felé igyekezhetnek. Egyszerűen vegyüljünk el a tömegben! – Rendben – felelte Julian. – Ügyelnünk kell rá, hogy senkinek se tűnjünk fel. Szerencsére a Tempusz gondoskodott a megfelelő ruházatunkról. Leon végignézett magán. Farmer és színes póló helyett kiton volt rajta, azaz rövid, ujjatlan, ingszerű ruhadarab, amelyet a két vállnál összefogtak. Julian és Kim ugyanezt az egyszerű ruházatot viselte. Kim ezenkívül kredemnont is hordott – ez a fejkendő védte meg a lányokat és az asszonyokat a nap sugaraitól. A barátok libasorban elindultak a babérfák és leanderek szegélyezte út felé. Julian lépkedett leghátul. Alig tudott betelni a gyönyörűséggel, elbűvölte őt a táj szépsége, a mandula- és lucfenyők, az olajfák meg az égbe nyúló ciprusok látványa. A csodálatos tavaszi időben fűszeres illatokkal teli enyhe szellő fújdogált. A napfényben meg-megcsillanó patak, a szürke sziklák közt drágakőként virító templomok – mindez olyan békés látványt nyújtott, hogy Juliannak kedve támadt nevetni boldogságában. Iménti félelme egy csapásra szertefoszlott, s a táj szépségétől elbűvölten kissé lemaradt a barátaitól. Ekkor hirtelen egy kéz nehezedett a vállára… Juliannak elállt a lélegzete. A fiú villámgyorsan megfordult – fiatal, szakállas férfi magasodott előtte. Ő is kitont viselt, és himationt. – Zeusz nevében kérdem, ki vagy te? – szólította meg a férfi gyanakvó hangon. Tekintete barátságtalanságot és ridegséget tükrözött, olyan volt, mint egy kígyóé. Julian füttyentett, hogy figyelmeztesse a barátait. Kim és Leon azonnal megfordultak és odasiettek. – Jól van, jól van – mondta az idegen, és gúnyosan nevetett. – Nem bántalak titeket. Elrabolni sem tudnék tőletek semmit, mert úgy látom, nincs semmitek. Csak feltűnt, hogy miért nem az úton jártok… Mindenki az úton halad Delphoi felé, kivéve, ha valami rejtegetnivalója van… – Te sem az úton mész – felelte Kim hűvösen. – Valóban – ismerte be a férfi. – De nekem jó okom van rá. – A vállán lévő íjra mutatott. – Vadászni akartam, de sajnos nem sikerült zsákmányt ejtenem. Aztán megláttalak titeket az olajfa mellett. Egyszer csak ott álltatok, mintha a semmiből bukkantatok volna elő… ez gyanút ébresztett bennem… Julian fejében lázasan kergették egymást a gondolatok. Vajon a férfi azt is látta, amint kiléptek az olajfa törzséből? – Nincs semmi… semmi rejtegetnivalónk – vágta rá gyorsan. – Csak megéheztünk, és ehető gyökereket kerestünk. Az idegen levette a kezét Julian válláról. – Értem – bólintott, s a tekintete megenyhült. Úgy tűnt, beéri ezzel a válasszal. Összeráncolta a homlokát, mint aki gondolkodik. – A nevem Mediász. Látnok vagyok, és Delphoiból jövök – közölte végül. – Látnok? – kérdezte Julian csodálkozva. – Azt állítod, hogy a jövőbe látsz? – Pontosan. Julian felvonta a szemöldökét. – Azt hittem, hogy Delphoiban ezt csak a nőknek szabad… a Püthiáknak… A látnok felkacagott. – Többféle jós és látnok létezik, fiam. A Püthiák csak Apollón isten akaratát közvetítik az embereknek. A látnok viszont nem kötelezi el magát senkinek. Ha hozzám fordulsz jóslatért, a tenyered vonalaiból olvasom ki, mit hoz számodra a jövő. Anyámtól tanultam ezt a tudományt. – Értem – bólintott Julian, aki nem igazán hitt a tenyérjóslás művészetében. Csalónak tartotta Mediászt, persze a viselkedésével nem árulta el, mi a véleménye róla. A gyerekek is bemutatkoztak a férfinak, s mint általában az időutazások alkalmával, Julian most is előadott egy megható történetet, mely szerint ők testvérek, akiknek családjára rablók támadtak, és megölték a szüleiket. – Most éppen Delphoiba tartunk, és bízunk benne, hogy ott majd találunk valami munkát meg szálláshelyet – fejezte be Julian a mondókáját. – És persze szeretnénk megtudni a jósdában, milyen jövő vár ránk – tette hozzá Kim. – De ezt akár tőled is megkérdezhetjük, hiszen látnok vagy. Mediász büszkén mosolygott, és bólintott. – Igen, Apollónra mondom, hogy az vagyok. De nem jósolok ingyen. Ebből élek. – Az út felé mutatott, ahol sok-sok ember ballagott a templomok felé. – Úgy látom, mostanában jól fogok keresni a tudományommal. Évről évre egyre több zarándok érkezik Delphoiba. És most ráadásul Nagy Sándor, Makedónia királya is bejelentette, hogy hamarosan idelátogat.”