A halott fiú szája résnyire nyitva maradt, mintha kérdezni akart volna valamit – de olyat, amit nehéz megkérdezni, olyat, amitől elvesztette a bátorságát.
– Papa! – kiáltottam. – Papa!
Aztán futni kezdtem felé, elbotlottam, tovább futottam, Papa pedig elengedte a hálót, és a karjába kapott
– Ne ijedj meg, Papa! – mondtam, egyenest bele avastag kabátjába –, nem a Mama az.
Papa elment megnézni a halott fiút, addig én ottmaradtam a hálóval a parton, és figyeltem, hogyan kapja föl a finom havat a szél, hogyan kavarog a köveken és a homokon. Korán köszöntött be a tél.
November volt. Egy év telt el a cirkuszelőadás óta.
És azóta, hogy Mama egy nagy fekete esernyővel kisétált a hideg reggeli esőbe. Egy év telt el azóta, hogy eltűnt, és Teknőst is magával vitte. Lehet, hogy nem hiszed majd el ezt a történetet. Le-het, hogy tündérmesének tűnik, a képzeletem pusztaszüleményének. Pedig igaz az első szótól az utolsóig.
A halott fiú három napig maradt velünk. Papa az ágyra fektette a kék szobában – úgy ahogy volt, fagyottan, mereven –; és ő mindvégig ott maradt, amíg a postahajó el nem vitte. A sziget ma is megvan; olyan csöpp kis sziget az óceánon, hogy egyetlen térképen sem szerepel. Csak egy kereszt jelzi az elgyötört hajósnak a megváltás lehetőségét itt, a végtelen tenger közepén.
Papa hajnalban járt halászni. Bádogvödrét a mosogató alatti szekrényben tartotta, a hálók a konyha hátsó falán lógtak, sötéten, sokat ígérőn. Amíg Mama el nem tűnt, Papa először mindig az ő csészéjét készítette ki az asztalra, majd kannában vizet tett a tűzhelyre, csak aztán kezdett a hálókkal foglalatoskodni. Mama szerette rögtön ébredés után meginni a kávéját, méghozzá tejszínnel és cukorral, egy kis pávákkal díszített, finom csészéből. Lassan kortyolgatta, kócosan, álmos szemmel. Én azután is mindig elővettem a csészét reggelen-te, és kitettem az asztalra. Papa búsan nézte a kényes porcelánt. „Nem halt meg, Papa – mondtam ilyenkor neki –, visszajön, hidd el.”
Tizenkét éves voltam – vézna és langaléta –, egyáltalán nem hasonlítottam a Mamára. Mama nagyon szép volt, de ennek a szépségnek a természetét kép-elen vagyok leírni. Azt azért elmondhatom, hogy a szeme szürke volt, már délelőtt csinos ruhát vett föl – kéket, pirosat vagy lilát –, hosszú vörös haját pedig rögtön a kávé után laza kontyba fogta, és madártollakat vagy bársonyrózsákat tűzdelt bele.
Aznap reggel, amikor a halott fiút megtaláltam, én készítettem elő a hálókat, Papa ezalatt megitta a kávéját, csizmát húzott, kabátot vett fel, és nyakába tekerte a sárga sálat, amit még előző évben kötöttem neki, de láthatóan nem a legjobban sikerült.
Kint hideg volt és sötét, csak a templom távoli fényei segítették a tájékozódást. Apró, szúrós hó-pelyhek vágtak keményen az arcomba, a szemem elé kellett emelnem a kezemet. Kint álltunk az ajtó előtt: Papa és én. Nem láttuk az óceánt, de hallottuk a hangját. A lapos part kétszázhetvenhat lépésre volt a küszöbünktől. A bejárat és a víz között mindössze egy hatalmas, kétszárnyú, kovácsoltvas kapu állt, amely magasan, büszkén uralta a teret. Reménytelenül vágyakozott – így képzeltem – a kerítés után, amely sosem készült el. Theodora – aki több mint kétszáz évvel korábban felépítette a szigeten a két házat és a templomot – váratlanul halt meg, így a kerítésre nem jutott ideje.
– Indulhatunk? – kérdezte Papa, és vállára vetettea hálókat.– Nem találom a kesztyűmet.– Vedd föl az enyémet.
Ideadta nagy, gyapjúbéléses kesztyűjét, és fogta a vödröt. A halványuló éjszaka közben úgy rohant felénk, mintha meg akarná ragadni az utolsó esélyt, hogy jelenlétét tudtunkra hozza.
Papa mindig kinyitotta a vaskaput, sosem kerülte meg.– Úriember kaput nem hagy figyelmen kívül – közölte.
A kapuszárnyak rozsdás csikorgással csukódtak vissza mögöttünk, Papa pedig szokás szerint így szólt:
– Sorolj fel három filozófust, Minou!
És aznap reggel – ahogyan minden reggel – kapásból rávágtam a három nevet:– Kant, Hegel és természetesen Descartes.– Természetesen – nyugtázta, és kézen fogott. Az arcát nem láttam, de tudtam, hogy tetszik neki a válaszom. Baktattunk együtt az ösvényen, aztán a part mentén – mint két vak felfedező – hínáron és sötét köveken, jégen és tengeri moszaton taposva, egyenest a halászó hely felé.
|