– Átkozott csepűrágó népség! Ha nem szeditek össze magatokat, szélnek eresztem az egész kompániát, és mehet mindenki, amerre lát! Hé, te, ott a magasban! Te is felkötheted a tüllszoknyádat, a számod egyelőre csapnivaló! – kiabált föl a magasban egyensúlyozó kötéltáncosnak, Pankának. Szegény nagyon megszeppent, reszkető térdekkel hajladozott tovább a kötélen. Ekkor váratlanul titokzatos idegen toppant be a porondra. Kockás sapkájából büszkén meredeztek a magasba hosszú fülei. Hegedűtokkal a kezében egyenesen Don Alvaro elé lépett.   – Adjon isten, szép jó napot, remélem, jó helyen járok! Egy plakáton láttam, hogy zenebohócot keresnek. Hát én az volnék, gondoltam, teszek egy próbát. Don Alvaro tetőtől talpig végigmérte a különös jövevényt, végül csak ennyit mondott: – Na, lássuk, fiacskám, mit tudsz! A bohóc elővette a hegedűjét, és rázendített. De ilyen borzalmas macskanyávogást se hallott még a világ! Abban a pillanatban mindenki abbahagyta, amit éppen csinált, az összes szem rászegeződött. Különösen Panka szeme. A zenebona hallatán Don Alvaro gúnyos kacajban tört ki. A zsonglőr is elkezdett nevetni, aztán a légtornászok, majd a többi akrobata is csatlakozott hozzájuk. Panka kivételével az egész társulat féktelen hahotában tört ki. Több se kellett a bohócnak, a hatáson felbátorodva még hamisabban cincogtatta a hegedűjét. Don Alvaro hirtelen abbahagyta a nevetést. Az egész cirkusz azonnal elcsöndesedett. Egy pisszenést sem lehetett hallani. A bohóc befejezte a produkciót, meghajolt, és letette a hangszerét. Büszkén lépett a pulykavörös cirkuszigazgató elé. – Nagy megtiszteltetés számomra, uram, hogy ennyire tetszett a muzsikám! – Muzsika? Ez neked zene? Hogy merészeled magad zenebohócnak nevezni? Takarodj a szemem elől, amíg jó kedvemben találsz! – azzal elkapta a bohóc hegedűjét és utánahajította. De a dobás célt tévesztett, és a hangszer pont a magasban kifeszített kötelet találta el. – Segítség! – kiáltott Panka, ahogy megingott a lába alatt a kötél, és elveszítette az egyensúlyát. Csak zuhant, zuhant le a magasból. Mielőtt azonban földet ért volna, azt érezte, hogy két erős kar megragadja. – Örülök, hogy megismerhetem, kisasszony! – szólt a zenebohóc, mert persze mondanunk sem kell, ő volt a hős megmentő, és óvatosan a földre helyezte a halálra rémült lányt. Egy pillanatra egymásra néztek, majd a bohóc méltóságteljesen távozott. Panka füle tövéig elpirult, és a földön ülve még sokáig bámult titokzatos megmentője után. A próbának lassan vége lett, mindenki szedelődzködni kezdett. Panka is föltápászkodott, és még mindig megbabonázva elindult hazafelé. Szomorú volt, és csalódott. – Milyen buta vagyok! Még a nevét sem kérdeztem meg! Soha többé nem fogom őt látni! – gondolta, és kicsordultak a könnyei. Ráadásul még az eső is eleredt. Bánatában észre sem vette, hogy egy titokzatos árny egészen a házáig kísérte. Panka fáradt volt, és rosszkedvű. Gyorsan bekapta szerény vacsoráját. Esténként mindig csak egy kis répasalátát evett, mert kötéltáncosként vigyázni kellett a vonalaira. Közben elállt az eső, az éj csendes és békés volt. A holdfény besütött az ablakon, megcsiklandozta Panka fülét. Szép lassan elaludt. Álmában mosolygott, mert titokzatos megmentőjéről álmodott. Ám egyszer csak rettenetes lárma törte meg a csöndet. Panka riadta nyitotta ki a szemét és fülelt a sötétben. Egy érces hang óbégatott nyekergő hegedűszó kíséretében. – Jaj neked, te éjszakai randalírozó! – kiáltotta mérgesen, és az ablakhoz rohant egy pohár vízzel, hogy leöntse a csendháborítót. De ahogy felismerte a sötétben kornyikáló alakot, véletlenül magára löttyintette a vizet. A bohóc állt az ablaka alatt. Most már ismerős volt Pankának a nyekergő macskazene. De a világ legszebb muzsikája se lehetett volna édesebb a füleinek! Drága Hölgyem, Nevem Péter, Kérve kérem, Legyen nékem Imádott kis feleségem! Így szólt a nóta, amit hősünk újra és újra elénekelt.