David Almond   David Almond 1951-ben született egy angol bányavidéken, és a Kelet-Angliai Egyetemen diplomázott irodalomtanári szakon. Évekig tanított középiskolában, s publikált novellákat különböző irodalmi lapokban, azonban úgy érezte, hogy az írás ennél több időt igényel, így feladta a munkáját, és azóta csak az írásnak él. Az első gyerekeknek szánt műve a Skellig, ami 1998-ban jelent meg, és azonnal meghozta számára a sikert és a Whitbread-díjat. 2010-ben Andersen-díjat kapott gyerekirodalmi munkásságáért. Uzseka Norbert David Almond Skellig című könyve hatalmas siker volt Angliában, s azóta is a legjobb ifjúsági regények között tartják számon. Jó pár műve megjelent már azóta, nálunk azonban A vadóc csak a második. De nem kevésbé különleges és jó.   A történet főszereplő-mesélője Blue Baker, egy tizenéves kissrác, akinek az édesapja meghalt, ráadásul az iskolában folyton szórakozik vele egy Hopper nevű menőcsávó. Az iskolai tanácsadó azt javasolja neki, próbálja kiírni magából a problémáit, írásba önteni, miket érez, de Blue úgy találja, ezt mind képtelenség leírni. Helyette belekezd egy történetbe a vadócról, aki ugyanolyan idős, mint ő, csak az erdőben él, nem tud beszélni, nem tudja, honnan jött, azt eszi, amit el tud lopni vagy meg tud ölni, legyen az akár ember… Esze ágában sincs megmutatni a sztorit senkinek, s az egyre bonyolódik, míg végül valóság és képzelet összekeveredik, s a vadóc egy éjjelen felkeresi Hoppert…    Nem akarok pszichológiai elemzésbe bonyolódni, de most őszintén, kinek nem voltak gyerekkorában félelmei, problémái, amiket képzeletében a maga módján oldott meg, mely mód alkalmasint társadalmi normákba, netán törvénybe ütközött? De nem pusztán hiteles, hanem velejéig átérzi, és át is adja, mi zajlik Blue-ban.   Egyszerre, egyazon erővel jelenik meg nála az élet szívszakasztó, gerincroppantó valósága és varázsa, szépsége, ami miatt jó élni. És ugyanúgy megvan a misztérium, mint a Skelligben, a megválaszolatlan és megválaszolhatatlan kérdés. Nem életről és halálról, hanem valami apró csodáról, eseményről, amikor egy pillanatra szétnyílik a hétköznapi lét hűvös köde, és meglátjuk, mennyivel több van a világon. És így tovább.   Mindezt kiválóan szolgálják Dave McKean rajzai. A vadóc részeit, amiket Blue ír, képregényként tárja elénk a könyv, és ezekben ugyanaz ott van, csak más eszközökkel, amit fentebb leírtam.   McKean tökéletesen érti, hogy bár a Vadóc megoldható lett volna kizárólag képregényes eszközökkel is, az írói szándéknak jobban megfelel a váltogatás az érettebb, visszaemlékező narrátor összeszedett prózája és a fiatalabb korának gyerekesen hibás szövegét megelevenítő rajzok között. Ezzel az egyszerű, de finom eszközzel támogatja meg az író kimondatlan utalását arra, hogy a gyermekkor elmúltával az érzelmi alapú, képi gondolkodásunkat fokozatosan cseréljük le, váltjuk ki racionális-racionalizáló, szavakba öntött fogalmazásra. A választott stílus ugyan elsőre riasztó lehet fiatalabb olvasók – vagy inkább szüleik – számára (különösen az expresszív borító hozhatja zavarba a kedves, kerekded rajzfilmes stílushoz szokott anyukákat, apukákat), de a mese erőteljes mondanivalójához erőteljes, emlékezetes rajzok illenek. Sajátos stílusához a különféle technikák merész keverése is hozzájárul, de egyébként is a képek költője. A Vadóc esetében önmagához mérten, de a sztorihoz illően visszafogottabb, és ugyanolyan megrázó erejű és titokzatos és csodás, mint Almond szövege.   Az olyan jelzők, mint pl. nyugtalanító, kényelmetlen, félelmetes, sötét is illenek A vadócra, mégis úgy érzem, a legtöbb tizenévesnek jót tenne, ha elolvasná.   Biztos vagyok benne, hogy értenék, hogy a legfőbb üzenet az, hogy nincsenek egyedül, hogy van kiút, hogy tényleg tovább lehet lépni, csak időbe és munkába telik.   amasikvilag.hu Egy Blue nevű kisfiú mesél. Blue Baker.  Történet a történetben: Blue elmeséli, hogy régebben, amikor édesapja meghalt, elkezdett egy történetet írni egy vadócról. A történetből kapunk néhány részletet. Már az elején úgy éreztem, hogy Blue egy kicsit a Vadóc, és a Vadóc egy kicsit Blue. Aztán jött a következő mondat: "Néha úgy tűnt, mintha én lennék ő, és ő meg én."    Talán Vadóc lenne Blue másik énje? Én végig úgy olvastam a történetet, hogy erre gondoltam: leírta énjének azt a részét, amit fél vagy nem akar kimutatni, ahogy nem akar megnyilvánulni. Mert a Vadóc is csak egy kisgyerek, akármilyen vad... Nem csak a rajzokból tudhatjuk ezt meg, hanem abból is, ahogy az illatokhoz viszonyul: az édesanya illata a legfinomabb, legcsalogatóbb. Nem beszélve a kishúg illatáról, tehát összefoglalva: a család illata az, ami magához vonzotta. A család az, aki miatt Blue nem lett Vadóc.   Én már az elején elszomorodtam: egy kisfiú apa nélkül. El sem tudnám képzelni még így, 23 évesen sem, hogy nincs apukám. Borzasztó, elviselhetetlen érzés lehet... Inkább nem gondolok bele.    Míg olvastam, eszembe jutottak azok a gyerekek, akiket tanítok/tanítottam. Melyiknek adnám a kezébe, hogy olvassa el? Mennyire lennék bátor, hogy ezt a könyvet ajánljam nekik?  A gyerekeknek is meg kell ismerniük a halált. De vajon mennyi idősen? Kerestem a jól megszokott Pongrácos korhatáros karikát a könyvön, de nem találtam.    Kedvem lenne egy 8, 10, 12, 14 és 16 éves gyerek kezébe nyomni a könyvet, hogy mind olvassák el, és mondják el nekem, mit adott nekik a könyv, mit jelentett számukra ez a 78 oldal. Nagyon érdekelne, hogy mi az, amit egy nálam 10 évvel fiatalabb belelát a történetbe...  Azért megmosolyogtam, ahogyan Blue írta a történetet: helyesírási hibákkal és olyan "magyartalan" mondatokkal. Aranyos volt. :-)    A vége pedig teljesen meghatott. Nincsenek a könyvben hatalmas fordulatok és nem is áll csupa izgalomból. Valamiért mégis olyan "végig akarom olvasni megszakítás nélkül"-könyv. Én el tudnék képzelni ennek egy jó kis folytatást, ami ugyanennyire meghatja az embert. Én szeretném átölelni Bluet... Vadócot... Jesst...   Na jó, kicsit túlzásba viszem mostanában az empátiát, erről le kéne szoknom.    Aranyos, szeretnivaló, de szomorú történet. Vannak könyvek, amikor az ember elfelejti, hogy csak olvas, és nem a környezetét nézi külső szemlélőként. Ez ilyen. De emellett megtaláltam benne a jókedvemet is. Két kocka egy tábla fehércsokiból a léleknek.