A könyve első olvasásra egy nagypapáról és szomszédjáról, pontosabban kettejük napi rutintevékenységeikről szól, valójában az idő a központi témája, az, hogy hogyan töltjük, vagy hogyan vesztegetjük el az időnket. Hogyan jött az ötlet, hogy a történetében pont ezt a két karaktert állítsa szembe egymással? A Malte Laurids Brigge feljegyzései (Rainer Maria Rilke regénye – a szerk.) egy adott pontján Malte elmesél egy sztorit egy szomszédról, aki elhatározta, hogy az előtte álló éveket napokra, órákra, percekre, és „ha el tudod viselni”, másodpercekre váltja. Ám ahogy múltak a napok, rá kellett jönnie, hogy bármennyire is próbált spórolni az időn, végül nem maradt belőle. És ez az „ördögi apró” – ellentétben azzal, ami egy évvel történik – folyamatosan eltünedezett, Isten tudja, hogyan. Úgy érezte tehát, hogy elhamarkodottan cselekedett, és vissza akarta kapni az idejét, mégpedig tízéves címletekben, ezekből négy darabot, és hozzá még egy ötéves címletet. A többi a banké lehet! Ez a fejezet indított tehát arra, hogy az időről írjak, egészen pontosan arról, hogyan hagyjuk elsuhanni az életünket, és hogyan vesztegetünk el értékes perceket és másodperceket. Miután ezt a történetet elsősorban képek révén akartam elmesélni, arra gondoltam, hogy két karaktert helyezek egymás mellé, a szöveg pedig csak az egyikük napi rutinját mutatja be. Így mód nyílt arra, hogy eljátsszak a szöveg és a kép közötti, és az egymás melletti oldalak kapcsolatával, valamint a könyv képi világával. Ezzel egyidejűleg egy olyan könyvet akartam, melyben egy gyerek a mesélő (a könyveimben a szereplők jobbára felnőttek). Így jelent meg a nagypapa és a narrátor unoka alakja. A másik szereplőnek valamivel fiatalabbnak kellett lennie a nagypapánál, olyasvalakinek, aki már megtapasztalta az idő múlását és a mindennapi élet ritmusát, ami azután szembeállítható az elegáns nagypapáéval, aki szeret szerelmes leveleket írni és a fűben piknikezni. Tehát, ahogy a Feljegyzésekben is, ez az alak itt is a szomszéd lett. Egyszer azt nyilatkozta valahol, hogy a szereplőit Jacques Tati egyik alakja inspirálta – milyen módon hatott önre az ő művészete, és mit szeret leginkább a filmjeiben? Tati egyszerre ironikus és nosztalgikus. Nagyban hat rám, ahogyan megfigyeli és bemutatja a felnőttek világát, melynek mintha sosem lenne része. A filmjeiben rengeteg vizuális metaforát használ, és nagyon sok akció történik egyszerre a vásznon. A szereplők mozgása koreografáltnak tűnik, és vannak párbeszédek, melyeket alig hallani, mivel nem is kell hallanunk őket. Ezek csak hangeffektek, ami azt jelenti, hogy Tati pontosan tudja, a képeknek mikor van szükségük szavakra, és mikor beszélnek önmagukért. A történetmesélés arról szól, hogy mit mondasz el (és hogyan, mikor, hol), és ha egyszerre használsz szavakat és képeket, akkor az üzenet könnyen elvész. Ő úgy tanítja meg nekünk a történetmesélést, hogy közben se nem dagályos, se nem titokzatos. Az egyik oldalon egy Pessoa-kötet hever az asztalon – miért tartotta fontosnak ezt belerajzolni a történetbe, és milyen egyéb kulturális referenciákat fedezhetnek fel a gyerekek a kötet lapjain? A könyvben a nagypapa és a szomszéd napi tevékenysége párhuzamosan, és ezzel egyidejűleg, ellentétesen zajlik. Az egyik például levelet ír, a másik emailt küld. Nem éreztem szükségét, hogy utalást tegyek Fernando Pessoára, csak úgy megtörtént. Pessoa egyszer írt egy verset, benne a következővel: „Minden szerelmes vers nevetséges. Nem lennének szerelmes levelek, ha nem lennének nevetségesek”. Tiszteletadásnak gondoltam, ha beidézem ezeket a mondatait. A könyvben találhatók még utalások Manet Reggeli a szabadban című festményére, Chaplin filmjére, a Modern időkre, a portugál festőre és íróra, Almada Negreirosra, és az Idétlen időkig című filmre (a nagypapa szomszédja egy Bill Murray-féle figura, aki minden nap ugyanarra a napra ébred, a Panasonic ébresztő csörgésére). Gyerekkönyvnek tartja Az én nagypapámat, vagy a kötet inkább olyan felnőtteknek szól, akik állandó időzavarban szenvednek? Az elgondolkodtató könyveim mindegyike felnőtteknek szól, és csak egy részük szól a gyerekeknek. Utóbbiaknak valahogy különlegesebbnek kell lenniük. Különlegesnek abban, ahogy az illusztráció és a szöveg összesimulnak. A szavak és a képek ki tudják bővíteni egymás jelentését, legyenek bár összeillőek vagy sem, és a könyv végső értelmét végeredményben ez a köztes játék adja. Az én nagypapám gyerekkönyv, amely a szavakkal és a képekkel játszik, és azzal, hogy hogyan változtathatják meg egymás jelentését csupán azáltal, hogy ugyanazon az oldalon szerepelnek. De az a tény, hogy gyerekkönyv, még nem jelenti azt, hogy ne szólna a felnőttekhez is. Alkotás közben a kép vagy a szöveg az, amely először bevonzza a másikat? Ennél a könyvnél a kép és a szöveg egyszerre volt meg a fejemben. Nagyon sok szöveg van a képekben, és nem lehet úgy felolvasni és megérteni a könyvet, hogy ne pillantanánk az illusztrációkra. Volt olyan személyes emléke, melyet beépített a történetbe? Nem, a könyvben szereplő nagyapa eléggé különbözik az én nagypapáimtól. Érdekes mód mindkettejük sokkal inkább Dr. Sebestyénre hasonlított, és azt kívánom, bárcsak boldogabbak lettek volna.

Forrás: konyvesblog.hu