- Jó, jó! - intették le a sövénykarók. - Csakhogy te nem ismered ám a világot! Mi jól ismerjük, elhiheted, eleget éltünk, látod, csupa bütyök a testünk a vénségtől. Azt mondjuk hát neked:   Haj-haj, hajladozz, csak virulj, csak ringadozz - vége lesz a dalnak! - Dehogyis lesz vége! - kiáltotta a len. - Holnap újra kisüt a nap, esőzuhany fürdet, s minden tagomban érzem a növekvést, a virágzás gyönyörűségét! Én vagyok a legboldogabb istenteremtménye! Hanem egy napon emberek léptek mellé, üstökön ragadták, és kiszakították a gyökerét a földből, ami nagyon fájt neki. Aztán vízbe tették - majd megfulladt, tűz fölé akasztották - majd elégett: rettenetes szenvedés volt. - Nem mehet mindig jól a sorom! - vigasztalta magát bölcsen a len. - Aki nem próbál egyet-mást, nem lesz soha okosabb. Pedig még csak most következett a legrosszabb. Áztatás és szárítás után összetörték, és megtilolták a lent - ő persze nem tudta, hogy így nevezik ezt a kínzatást. Aztán a rokkára került - srrr! Úgy fájt minden rostja, hogy csak nagy nehezen tudta összeszedni a gondolatait. "Voltam boldog is, végtelenül boldog! - mondta magában a tenger szenvedése közt. - Örüljünk a jónak, amiben részünk volt, azt senki sem veheti már el tőlünk. Örüljünk, örüljünk - jaj!" - Még a szövőszéken is ezt mondogatta. Aztán véget ért a sok megpróbáltatás, újjászületett a len: szép fehér vászon lett belőle. Egy darabba szőtték minden ízét, valamennyi rostját. - Ez aztán csodálatos! - álmélkodott el magán a len. - Sohase hittem volna. Mégiscsak boldog teremtés vagyok én! No, a sövénykarók se igen tudták, mire mondják: Haj-haj, hajladozz, csak virulj, csak ringadozz - vége lesz a dalnak!   Dehogyis lesz vége! Most kezdődik csak igazán. De boldog is vagyok! Megszenvedtem érte, az igaz, de vittem is valamire! Ki lehet nálam boldogabb? Erős vagyok, mégis finom, fehér, mint a hó, és milyen nagy! Nemesebb dolog ez mégis, mint növénynek lenni, még ha virágzunk is! Mert nem ápol senki, vizet is csak akkor kapunk, ha megszánnak a felhők! Bezzeg most gondomat viselik! Minden áldott nap megforgatnak, öntözőkannából locsolgatnak, még beszédet is mondott rólam a tiszteletes asszony, dicsért, hogy az egész faluban én vagyok a legszebb darab vászon. Boldogabb már nem is lehetnék! Aztán bevitték a vásznat a házba, s az ollóval nekiálltak. Jaj, hogy vágták, hasogatták, hogy szurkálták a tűvel! Bizony nem bántak vele kíméletesen, kijutott neki megint a szenvedésből. Végül egy tucat fehérneműt varrtak belőle; éppen tizenkét darabra futotta a vászonból. - Most aztán igazán vittem valamire! Úgy látszik, ez volt a végső rendeltetésem. Végre hasznára lehetek a világnak, s ez nemcsak kötelességem, de igaz gyönyörűségem is! Tizenkét felé osztottam magam, de egy test, egy lélek vagyunk mind a tizenketten. Milyen boldogság ez! Eltelt néhány esztendő, s mivel minden halandó, a tucat fehérnemű is a végét járta. - Semmi sem tarthat örökké! - mentegetőzött a tucat minden egyes darabja. - Szívesen szolgáltunk volná tovább, de lehetetlen! Végül rongyokra hasogatták őket, s azt hitték, hogy most aztán vége a világnak. Maguk sem tudták, mi történik velük: széttépdesték, beáztatták és megfőzték őket. De az isten megint fölvitte a dolgukat: szép sima, fehér papiros lett belőlük. - Ez aztán a meglepetés! - kiáltott fel boldogan a papiros. - Finomabb vagyok, mint valaha, s mostantól fogva írnak majd a hátamra. Mi minden szépet írnak rám! Ez még csak a szerencse! Jól sejtette: a legszebb meséket, történeteket írták a hátára, s aki elolvasta, jobb és okosabb lett tőle. A papiros hát nemes szolgálatot tett az emberiségnek. - Ezt álmodni se mertem volna szerény kis kék virágú mezei növény koromban! - lelkesedett a papiros. - Eszemben sem fordult meg, hogy én valaha is örömöt meg tudást vihetek az emberek közé! S mégis így lett. Isten a tanúm, hogy nem tülekedtem, nem tettem többet, mint ami gyönge erőmtől telt, hogy megélhessek. És most a legnemesebb örömben és megbecsülésben van részem! Valahányszor úgy gondolom, hogy csakugyan vége lesz a dalnak, mindig nagyszerűbb életre születek újjá. Azt hiszem, most majd utazni küldenek messze tájakra, hogy minden ember olvashassa, amit a hátamra írtak. Igen, biztosan így lesz. Valamikor kék szirmú kis virágokat dajkálgattam, most pedig szép gondolatokat - azok a virágaim. Én vagyok a legboldogabb az egész földkerekségen! De a papirost nem világjárni küldték, hanem a nyomdába, s ott kinyomtatták nem egy, hanem sok száz könyvbe, mert így jóval több embernek szerzett hasznot és élvezetet, mintha csak néhány papírlap alakjában járja be a világot. Különben is egykettőre elrongyolódott volna. - Így a legokosabb! - mondta a papiros. - Hogy is nem jutott ez eszembe! Itthon maradni is jó, békén üldögélni - úgy tisztelnek majd, mint egy mesemondó nagyapót. Mert mégiscsak én vagyok az, akire írtak, az én hátamra folytak a tollból a gyönyörű szavak! Maradok hát, a könyvek meg helyettem járják a világot. Így sokkal okosabb. De boldog is vagyok, istenem! A tintával telerótt lapokat összegöngyölték és félretették. - Munka után édes a pihenés! - sóhajtotta jólesőn a hajdani len. - Nem árt, ha az ember elgondolkodik egy kicsit a világ folyásán, meg azon, mi is lakozik a lelkében. Most majd lesz időm elmélkedni azon, amit a hátamra írtak. A legfőbb kötelesség megismerni önmagunkat! Vajon mi lesz a sorsom? Bizonyos, hogy újjászületek még nemesebb életre, hiszen eddig mindig csak fölfelé vitt az utam. Egy nap aztán elővették az egész papírtekercset. Letették a tűzhely mellé, hogy begyújtsanak vele, mert az efféle papírt nem szabad eladni a szatócsnak, hogy sajtot vagy cukrot csomagoljon bele. A ház aprónépe körülállta a tűzhelyet, látni akarták, hogy lobban lángra, hogy röppen fel belőle a pirosan izzó, könnyű pernye, aztán hogy feketedik, zsugorodik össze. Olyanok az izzó kis pernyék, mint az iskolásgyerekek, amikor kisorjáznak az iskola kapuján; a legutolsó pernye a tanító úr, akkor jelenik meg a sor végén, amikor már nem is számít rá az ember. A hajdani boldog len minden egyes papírlapját rádobták a tűzre. - Huh! - lobbant föl a papiros; olyan magasra csaptak belőle a lángok, amilyen magasra sohasem emelhette kis kék virágait a len; úgy világított, ahogy még hófehér vászonkorában sem. Egyszerre felizzott a papiros minden írott betűje, s lángba borultak a szavak, a gondolatok. - Most aztán egyenesen a napba repülök! - lelkendezett a láng, s mintha ezer hang mondta volna utána. Fönn, a kürtő nyílásán, vörösen csaptak ki a lángok. Emberi szemmel nem látható, parányi lények, kicsi tűztündérek lebegtek közöttük, éppen annyi, mint ahány virága volt valamikor a lennek. Könnyebbek voltak a lángnál is, amelyből születtek, s mikor a papírból csak néhány összezsugorodott, fekete kis lemez maradt meg, utoljára eltáncoltak fölötte, s ahol a lábuk érintette, pirosan felizzott még egyszer a papír. Csodálatos látvány volt, a gyerekek körülállták a tűzhelyet, s egy hang valahol azt énekelte: Haj-haj, hajladozz, csak virulj, csak ringadozz - vége mára dalnak!   De láthatatlan, parányi tűztündérek visszafeleltek neki: - Bizony a dalnak nincs vége soha! Ez a legcsodálatosabb a világon! Én tudom, s a földön senki sem lehet boldogabb nálam! De a gyerekek nem hallották az éneket, se a feleletet - nem is értették volna. Így is van jól, a gyereknek nem kell mindent tudnia.