Azt írod, sokszor előfordul, hogy éppen egy gyerekkori mese lesz a probléma rendeződésének a kulcsa. Manapság sokat vitatkoznak arról, hogy milyen mese jó gyereknek. Vajon milyen?
Nem tudom. Én ezt a befogadók – vagyis a gyerekek – oldaláról látom, mégpedig úgy, hogy minden gyereknek más mese jó, ezért nem lehet általánosságokban megmondani. Szerintem minden élethelyzetben és életkorban más mesére van szüksége. Vagy akár napi szinten is elmondhatnánk, hogy délelőtt ez a mese volt jó a számára, délután meg egy másik… Tulajdonképpen olyan mesékre van szüksége, amelyek egyrészt az aktuális állapotához kapcsolódnak, másrészt fejlesztik a képzeletét és a fantáziáját, harmadrészt pedig bővítik az önmagáról és a világról való tudását.
Mindegyik terápiás történet nagyon tetszett, de talán mégis a Zavarok a családi rendszerben című fejezetben leírtak hagyták a legmélyebb nyomot bennem, mert itt egy négytagú család életét kellett rendezned…
A mesékkel megsegített családterápia nagy kihívás minden meseterapeuta számára, mert egyszerre több embert kell kísérni egy történetben. Ugyanakkor óriási lehetőség is, hiszen a mesék szereplőin és képein keresztül a családtagok közvetett módon tudnak „üzenni” egymásnak negatív érzéseikről, gondjaikról és vágyaikról is. A lényeg az, hogy a jól megválasztott mese – tehát az, amely pontosan tükrözi a család problémáját – elvezesse a családtagokat saját belső rendjükhöz, s ezen keresztül a családi viszonyok rendjéhez is.
Vekerdy Tamás nemrégiben egy interjúban kifejtette, hogy a mai óvodások nem tudnak mesét hallgatni, mert otthon állandóan a képernyőre merednek, és a külső kép leállítja a belső képek kialakításának képességét. Akinek otthon gyakran mesélnek, mire iskolás lesz, anyanyelvi szinten is jobban fejlődik, mint társai, ez pedig a szuverén gondolkodás alapja. Ebben bizony sok igazság van! Lehet, hogy újra kell tanulni a mesemondást? Mit ad a személyesen, fejből mesélt mese?
Vekerdy Tamásnak tökéletesen igaza van. Ugyanakkor elterjedt egy olyan téves nézet, hogy a jó szülő fejből mesél a gyerekeinek… Ez rengeteg szorongást vált ki a szülőkből. Nem győzöm eleget hangsúlyozni, hogy csak az meséljen fejből, aki szereti és élvezi ezt. Sokkal hatásosabb jól felolvasni egy mesét, mint rosszul elmondani. Terápiás helyzetben azonban elengedhetetlen az élőszavas mesemondás, már csak azért is, mert így a terapeuta közvetlenebb kapcsolatba léphet a klienssel, megfigyelheti reakcióit. Ekkor alakul ki az úgynevezett történethallgatási transz is, amelynek során a kliens kapcsolatot találhat saját szermélyes valósága és a mese között.
Sokaktól hallani azt a véleményt, hogy idejétmúltak a klasszikus mesék, sőt egyes mesetípusok üzenete egyenesen káros, mert például azt sugallják, hogy a férfi a hős megmentő, aki a védelemre szoruló szépséges lányt fehér lovon magával viszi és boldogan élnek, míg meg nem halnak… Valóban káros lenne ez az üzenet?
Eltöprengtem egy ideig azon, hogy milyen kárt tudna okozni egy ilyen üzenet, s vajon kiben, de nem igazán tudom rá a választ. Én a magam részéről boldogan lennék védelemre szoruló szépséges lány, és igazán nem bánnám, ha egy hős megmentő eljönne értem és magával vinne, hogy azután éljünk boldogan… Véleményem szerint a mesék semmiféle káros üzenetet nem sugallnak, de félremagyarázásuk sok veszélyt rejteget. Én azt gondolom, hogy aki veszélyesnek gondolja a mesék üzeneteit, az kerülje őket nagy ívben, és keressen magának más „üzenetforrást”.
Tavaly jelent meg a Mesék a felnőtté válásról című mesegyűjteményed, amely 16 férfivá válást és 16 nővé válást segítő mesét tartalmaz. Feltűnik, hogy a világ minden táján hasonló módon gondolkodnak a felnőtté válásról, a mesék azt üzenik: felnőtté válni nehéz, de nem lehetetlen. Korunkban sokat halljuk, nincs a fiataloknak jövőképük, és ez megnehezíti a felnőtté válást. Mi a véleményed erről?
A jövőkép kialakulásáért elsősorban a társadalom felel. Ha olyan világban kell élnünk, amely nem kínál élhető, elfogadható, hosszú távú perspektívákat, hogyan is alakulhatna ki bármiféle jövőkép a fiatalokban? Szerintem egyébként nem a jövőkép hiánya nehezíti meg a felnőtté válást, hanem azoknak a megküzdési módoknak a hiánya, amelyek épp az efféle nehéz helyzeteken tudnának átsegíteni.
Dolgoztál olyan gyerekekkel is, akiknek a szülei börtönben vannak. Miért tartottad ezt fontosnak?
Azért, mert ezek a gyerekek rendkívül nehéz, lélektanilag szinte elviselhetetlen helyzetben vannak. A környezet villámgyorsan megbélyegzi őket. Amikor kiderül, hogy mi történt a családban, segítség helyett megvetés, kirekesztés és elfordulás a válasz. Senki nincs, akivel a gyerekek megbeszélhetnék a történteket. Senki nincs, aki megvigasztalná őket. Az iskolai közösségekben is perifériára szorulnak, elmagányosodnak. Közülük sokan öngyilkosságot fontolgatnak. A helyzet akkor válik igazán élessé, amikor a börtönbüntetés a végéhez közeledik, és a család az újraegyesülés előtt áll. Nem tudják, hogyan beszéljenek a történtekről, nem tudják, hogyan dolgozzák fel a sérelmeket, és nem tudják, hogyan bocsássanak meg, hogyan kössék össze a szétszakadt szálakat. Ehhez is segítségre lenne szükségük.
Nemrég érkeztél meg Marokkóban és Görögországban tett utadról. Milyen gondolatokkal tértél haza?
Három éve kezdtem el intenzíven a világot járni, mégpedig úgy, hogy egy gondosan kidolgozott útiterv alapján haladok. Nem sietek, ráérek, s ezért minden helyen van elég időm arra, hogy a „láthatónál” kicsit többet meglássak és megértsek. Marokkó – amellett, hogy teljesen elbűvölt – átalakította a keleti mesékhez való viszonyomat, s ebből sok új szakmai dolog van születőben. Görögország pedig kitágította a gyökerekről szerzett eddigi tapasztalataimat. A híres ókori helyszínekkel, épületekkel és tárgyakkal való találkozás mélyen megrendített, mert zsigeri szinten éltem át az emberiség mentális hanyatlásnak ívét.
Portré – Fotó: Máté Péter/Jelenkor Kiadó
Forrás: prae.hu
|