Jólesett Francescónak a fiatalemberek figyelmessége, megköszönte, leült, s a tűz felé fordult, hogy felmelegítse gémberedett tagjait. Ahogy ott üldögél, megszólal az egyik: komoly tekintetű, szigorú arcú legény volt, Francescó szinte megszeppent, ahogy ráemelte tekintetét: - Mondd csak, földi, mit szólsz ehhez a kutya időhöz? - Mit szólnék? Egyik hónap olyan, mint a másik, mindegyiknek megvan a maga dolga. Persze, mi emberek, gyakran zúgolódunk: szeretnénk, ha az idő a mi szeszélyünk szerint forogna, pedig hát magunk se tudjuk, mit akarunk. Ma ezt kívánjuk, holnap azt: bánjuk is, mi sül ki belőle, haszon vagy kár. Télen, mikor a hó esik, napért sóhajtozunk, nyáron meg visszasírjuk a telet. Pedig, ha minden óhajunk teljesülne, bizony tótágast állnának az évszakok, kifagyna, kisülne a vetés, elvinné az ördög a termést, betegség tizedelné a népet, s maholnap összedőlne az egész világ. Bízzuk hát magunkat a dolgok rendjére, és ne kívánjunk mindig lehetetlent: van elég fa a világon, van hová húzódnunk nyáron a nap elől, télen van mivel fűtenünk. - Okosan beszélsz, barátom - válaszolt Francescónak a fiatalember -, de azért ez a március, mi tagadás, egy kicsit mégiscsak túl szigorú: esőt, havat, jeget, zúzmarát, szelet és zivatart, ködöt és jégesőt önt a nyakunkba, és semmit se hagy el, hogy megkeserítse az életünket. - Igazságtalan vagy, földi - szólt közbe Francescó -, hogy csak a bajokat emlegeted. Van azért jó is ebben a márciusban. Hidegnek hideg, annyi szent, de mégiscsak ő hozza meg a tavaszt, ő emeli mind magasabbra a napot, és ha ma zord is hozzánk, holnapra ránk mosolyoghat, és jóváteszi bűneit. A fiatalember mosolyogva hallgatta Francescó beszédét, mert ő maga volt éppen Március. Tizenegy testvérével azon a vidéken járt, és betért a fogadóba egy kis pihenőre. Igen tetszett neki, hogy szeszélyei és szigorúsága ellenére Francescó olyan okosan beszélt róla, és úgy megdicsérte: el is határozta, hogy megjutalmazza érte. Egy díszes ládikót nyújtott át neki e szavakkal: - Fogd ezt a ládikót: gondold meg jól, mire volna szükséged. Ha kinyitod, bármit kívánsz, benne találod. Francescó tiszta szívvel megköszönte a fiatalember ajándékát, aztán aludni tért: a kincset érő ládikót a feje alá tette, éjszaka az volt a párnája. Alig oszlatta szét a hajnal vörös derengése az éjszaka sötétjét, elbúcsúzott a tizenkét testvértől, és megint útnak indult. De most már nem gyalogolt sokáig: fogta a ládikót, kinyitotta, és így kiáltott: - Hej, te jóságos ég, igazán elkelne egy párnás, jó meleg hintó ebben a hidegben! Alig mondta ki óhajtását, gyönyörű, hatlovas hintó robogott eléje, cifra parádés kocsis pattant le a bakról, tisztelettel kinyitotta a hintó ajtaját, és megkérdezte merre induljon. - Haza! - mondta Francescó, s már bent is ült a hintóban, süppedő, meleg párnák között. A sima szőrű, kényes paripák vágtatni kezdtek, szinte repültek Francescóval, aki boldogan dőlt hátra a hintó ülésén. Robogtak, robogtak, és Giovanni egyszer csak úgy kezdte érezni, hogy a gyomrában rég elharangozták a delet. - Jó volna egy kis harapnivaló - súgta bele Francescó a ládikóba, és hintója abban a szempillantásban meg is telt válogatottnál válogatottabb jó falatokkal: kolbász lógott a függönyrúdon, két-három sült galamb repült be az ablakon: csak ki kellett tátania a száját. Egyszóval, olyan lakoma volt, hogy a király is megnyalhatta volna utána a tíz ujját. Estefelé egy sűrű erdőn hajtottak keresztül. Hatalmas fák tövében, csobogó patak partján vezetett az útjuk. Ferkónak nagyon megtetszett a vidék, megállította hintaját, kinyitotta a ládikót, és így szólt: - Itt szeretnék éjszakázni ezen a szép helyen, csörgedező patak partján, fák susogó lombjai alatt. A következő pillanatban máris sátor emelkedett ki a földből Francescó előtt. Belépett, hatalmas mennyezetes ágyat talált odabenn, selyempárnákkal, selyempaplannal. Amikor pedig enni kívánt, azonnal másik sátor tűnt fel a tisztáson, királyi lakoma illata csapta meg az orrát, azt sem tudta, hová tekintsen, mit válasszon a remek falatok közül. Pompásan belakmározott, azután lefeküdt, s aludt, míg csak a sátorablakon át a hasára nem sütött a nap. Akkor kinyitotta a szemét, és elgondolkozott, mi minden vár reá a mai napon. Mindenesetre továbbutazik, és ha hazaért, első útja gonosz bátyjához, Jankóhoz vezet. Akkor jutott eszébe, hogy még mindig a régi rongyait hordja. - Ruhát szeretnék, pompás, új ruhát! - kiáltotta bele a ládába. - Olyan ruhát, hogy Giovanni megpukkadjon az irigységtől, ha látja. Máris meglibbent a sátor ajtaja, selyemfényű, dús, fekete bársonyköpeny libegett be rajta, mint valami büszke, nagy madár: csipkegalléros, vörös bársonyzeke, pántlikás-szalagos nadrág, ragyogó ezüstcsatos cipő követte. Francescó nagyúri módon felöltözött, megint hintóra szállt, a kocsis a lovak közé csördített, aztán meg sem álltak hazáig. Giovanninak tátva maradt a szája ámulatában, amikor a hintóból kiszálló selyembe-bársonyba öltözött előkelő utasban öccsére ismert, akit világéletében semmirekellő, élhetetlen fickónak tartott, s akiről azt hitte, hogy koldusrongyokban, nyomorúságosan fog elpusztulni valami szemétdombon. Nem is türtőztette magát, ezer kérdéssel árasztotta el öccsét: hol járt? honnan szerezte a hintót? honnan a díszes ruhát? Giovanni meg se felelt az egyik kérdésre, Giovanni máris másikkal ostromolta. Végre aztán mégiscsak el tudta mondani, hogyan találkozott a tizenkét fiatalemberrel a fogadóban, miféle ajándékot kapott tőlük, csak egyről hallgatott: arról, hogy mit beszélt Márciussal. Giovanni úgy érezte, ólomlábon jár az idő, szeretett volna minél hamarabb megszabadulni Francescótól. Alig várta, hogy útnak indulhasson: aludni küldte öccsét, kocsira szállt, búsás borravalót ígért a kocsisnak, majd kezét-lábát törte a nagy igyekezetben, hogy minél hamarabb a fogadóba érjen. Mint egy félbolond ugrott le a fogadó előtt a kocsiról, az ablakhoz ment, bekukucskált, és megdobbant a szíve örömében: még ott ültek a kecskelábú asztalnál a fiatalemberek mind a tizenketten. Belökte az ajtót, biztatásra sem várva az asztalhoz tolakodott, és a maga otromba módján belekotnyeleskedett a fiatalemberek beszélgetésébe. Azok bosszúsan elhallgattak, aztán egyszer csak megszólalt Március: - Mondd csak, földi, mit szólsz ehhez a kutya időhöz? Jankó pedig nekieresztette a hangját, és úgy szidta, ócsárolta Márciust, ahogy csak kifért a torkán: - Bolond idő ez, komám! Rendes ember még a kutyáját sem engedi ki ilyenkor! Megkergült már az időjárás is egészen. Dögvészt, éhinséget, mindent ez a Március szabadít a fejünkre. Ki hallott már ilyet! Jégcsap lóg az ereszen, amikor mindenki alig várja, hogy Március bőséget hozzon a földre, egészséget az emberekre. Ha rajtam állna, én bizony egy tollvonással kitörölném a nevét még a naptárból is! Március csak hallgatott, a szeme se rebbent. Nem mutatta, mennyire bosszantja Giovanni üresfejű locsogása, pedig mérgelődött erősen. Gondolta is, jól megfizet ennek a nagyszájúnak. Amikor Jankó másnap elköszönt valamennyiüktől, vastag furkósbotot nyomott a kezébe. - Ha valami kívánságod van - mondta neki -, szorítsd meg jól a fütyköst, és kiáltsd hangosan: "Adj száz keményet, jó furkósbotom!" Kapsz is, meglásd azonnal: és amit kapsz, mind a tiéd lesz. Giovanni persze száz kemény aranyra gondolt, s azt sem tudta, hogyan köszönje. Alig várta, hogy hazaérjen. Bezárkózott szobájába, még az ablakon is kilesett, nem látják-e meg, és már előre örült, hogyan fogja százasával fiókjába söpörni az aranyakat. Fogta a furkósbotot, fölemelte, és felkiáltott: - Adj száz keményet, jó furkósbotom! De valami hiba lehetett a kréta körül, mert ami zuhogni kezdett, nem arany volt ám, hanem száz kemény ütés! Még nagyobb hiba volt, hogy a fütykös túlzásba vitte a dolgot: nem érte be százzal, hanem táncolt Giovanni hátán vég nélkül: kopogott, mint a jégeső. Pórul járt barátunk persze ordított, mintha nyúznák. Ágy alá bújt, felmászott a szekrény tetejére, de mindhiába, a furkósbot mindenütt rátalált. Ki tudja, megúszta volna-e épp bőrrel, ha a rettentő ordítozásra be nem fut Francescó a szobába. Ő aztán a bűvös ládikó segítségével megálljt parancsolt a botnak, majd töviről hegyire kifaggatta bátyját, s mikor megtudta, hogyan jutott a veszedelmes ajándékhoz, jót nevetett rajta. - Mindezt csak magadnak köszönheted - mondta -, mért nem vigyáztál jobban a nyelvedre? Persze, neked semmi sem elég, még több kincset, gazdagságot szeretnél. De hát jól tartja a mondás: aki sokat markol, keveset fog. Tanuld meg, bátyám, a szép szó semmibe se kerül, de legtöbbször igen jól jövedelmez. Aztán megvigasztalta bátyját, és a lelkére beszélt: ne fusson úgy a gazdagság után: mindig volt és mindig lesz mit aprítania a tejbe, különösen most, hogy a bűvös ládikó az ő tulajdonuk. Mert ilyen volt Francescó: jóval fizetett a rosszért: bátyja gonoszságát is jósággal jutalmazta. Azt sem felejtette el, hogy szerencséjét tulajdonképpen bátyjának köszönheti: ha Giovanni el nem üldözte volna a háztól, sosem találkozott volna Márciussal. Giovanni sírva ölelte magához jószívű öccsét, bocsánatot kért tőle, s attól fogva sokkal okosabban élt: féket vetett gonosz nyelvére, mert sosem felejtette el, milyen bajt zúdított a fejére.

<<VISSZA A GYŰJTEMÉNYHEZ